Talán nem véletlen, hogy az emlékérem és a plakett mindig
akkor virágzott legszebben, amikor a műveltség a leggazdagabb volt. A
szociológus bátran állíthatná, hogy az a fajta társadalom adja a legszebb
érmet, amely az emberek érintkezésének, kölcsönös elismerésének legfinomabb
formáit tudta fejleszteni. Halk szavú bók minden érem és plakett: adó,
amelyet a kölcsönös méltánylás határoz meg s az emberséges illemtudás
osztogat. Az emlékérmeket és plaketteket, túlnyomó részben, nem lehet
elválasztani egyes, pontosan meghatározható emberektől vagy eseményektől.
Tehát az érmet is alkalom szüli. Ez a tiszteletadás pedig a finomult társaséletet
jellemzi, amelynek első szabálya a noblesse oblige. Egy ilyen társadalomban
szövik azokat a finom szálakat, amelyek végre egyetlen szerves egésszé
kapcsolják azt s ennek nem nagy méretű, de hathatós beszédű és kiváltságos
hirdetője egyebek közt az emlékérem és a plakett is. Mindenesetre a legművészibb
tolmácsa.
Tehát, rögtön hozzátehetjük, nagyon exkluzív is. Nem
bármily talajból nő ki. Nem akárki nyelvén beszél. Az emlékérem és a plakett
legfinomultabb kiadásában különlegesség, amely nem bárki ízlését szolgálja.
Eleve megkívánja a művészi érzés nem közönséges fokát, egy szinten áll
a kor legmagasabb műveltségével, azt az elmésséget zárja magába, amelyet
a kor legelőkelőbb társaságában élveznek, azt a jónevelést szolgálja,
amelynek finomításán a kor elitje fáradozik, az az érzés lüktet benne,
amely a társadalom elejét hevíti. És azután oly temérdek művészi finomság
bányája, hogy aki azokat élvezni képes, máris felemelkedett egy magasabb
szintre. Szinte azt mondhatnók, hogy van az emlékéremnek és plakettnek
bizonyos közéleti szerepe is. Emberek emlékét, jelességét hirdeti, de
mert csak nagyritkán készül egyetlen példányban, hanem többnyire szaporább,
tehát terjeszti, széjjelviszi a derekasság elismerését. Olyan időkben,
amidőn becse van az egyéni kiválóságnak, a plakett is e kiválóságnak hírvivője.
Belekerül egy-egy példánya a múzeumokba s szilárd ércteste ott őrzi szinte
elpusztíthatatlanul az ünnepeltnek nevét, jelességét. De Európa és Amerika
finomabb társaságaiban szaporán alakultak magángyűjtemények is, amelyek
messze földek érmeit és plakettjeit gyűjtik, kezükre jár az e téren már
meglehetősen kifejlett kereskedelem és a művészeti alkotások nyílt piaca:
a sok kiállítás is. Érdekes nyomon követni, mint viszi a szobrászat e
kedves Benjáminja messze földre egy-egy szűkebb kör ünnepelt jelesének
nevét is, akiről különben pár ezer kilométerre odébb senki sem tudna semmit.
A maga nemében a jól rendezett érem- és plakettgyűjtemény miniatűr Plutarkhosz,
a hírességek beszédes és tömör lexikonja. A parányi műalkotások, melyeket
egy finomultabb formájú társasélet szült és nevelt, íme így hatnak vissza
erre a társas rendre.
Teljesen hibás nyomon járnánk azonban, ha az emlékérmet
és a plakettet csak mint érdekes társadalmi dokumentumot vizsgálnók. Fejlődésében,
igaz, mindvégig megtartja érdekes kapcsolatát szülőokával s annak jelleme
sűrűn tükrözik ezeken az érclapokon, mégis sokkal több az egyszerű dokumentumnál,
mert hiszen művészet.
*
S ezzel az emlékérem és a plakett egyszerre úgy áll előttünk,
mint egy népes család gyermeke. Vérségi kötelék fűzi a képzőművészetek
többi technikájához. Várható, hogy találunk rajta oly bélyegeket, amelyek
más technikákban is fontosak, de azt is, hogy akadunk különbségekre, amelyek
elkülönítik a többitől. Megtaláljuk ezeket a vonásokat, ha különböző idők
és különböző nemzetek jeles érmeinek és plakettjeinek szemlélésébe mélye-dünk.
S ha ügyet vetünk arra is, miként készül az effajta mű.
Mindenekelőtt tudjuk, hogy szobrász művével van dolgunk
s megeshetik, hogy a piciny éremnek ugyanaz a mintázó kéz adja meg a formát,
amely öles, sokmétermázsás emlékszobrot alkotott. Bronzból való lehet
mind a kettő, s keletkezhettek ugyanazon kedvező körülmények közt, az
alkotó munkálkodás boldog óráiban De már eleve különbséget vet közéjük
a többi közt a méret. Az emlékszobor temérdek anyagot zár magába, a plakettre
elég néhány dekagramm bronz. Ha azt hinnők, hogy ez elhanyagolható külsőség,
úgy bizonyára csalódnánk. A méret a művész műhelyében fontos együtthatója
a készülő mű stílusának. Van akárhány kép és szobor, amelynek első láttára
érezzük, hogy baj esett a méret körül: túlságosan kicsiny, vagy túlontúl
nagy lett a mű. Ösztönszerűen, gyakran sok fejtörés nélkül érzi meg a
mester, hogy mekkorára szabja művét. Aki erre ellenpróbát keres, könnyen
megtalálja a műkereskedések kirakataiban és sok kiállításon. Rómában,
Szent Péter terén Michelangelo Pietájának mindenféle anyagból való apró
másolatait árulják s a kirakatokban e nagyméretű szobornak liliputi másait
szépen sorba állítják: a legapróbb 3-4 cm. magas, de megvan félméteres
magasságban is. Soha kínosabb, szorongatóbb érzést, mint amit ezek az
agyontörpített készítmények keltenek. Épp oly kelletlen hatású például
a sixtusi kápolna óriási mennyezetfreskója egy képes levelezőlap méreteire
zsugorítva. Szélsőséges példák, de a gyakorlati életből valók s egy tekintet
rájuk menten fölöslegessé tesz minden elméleti bizonyítást. Nem kevésbbé
fonák a hatása egy óriásira nagyított miniatűr-festménynek. Erre már ritkán
akad gyakorlati példa, de aki át akarja érezni a.méret ily erőszakos megváltoztatásának
keserveit, állíttassa be a vetítőgépbe Rafael valamely gyöngéd Madonnáját,
avagy Szinyei-Merse Majálisát s szörnyedjen el az óriási vetített kép
üres lomposságán.
A helyes méretű emlékérem vagy plakett valóságos csöppség
a nagy szoborhoz képest. Mégis, a beléje zárt művészet érdekesebb, hatalmasabb,
többetmondó lehet. Pisanonak van egy emlékérme (1. kép),

1. kép
Pisiano: Sigismondo Malatesta
amelyről Sigismondo Malatesta zord, határozott jelleme
oly remek közvetlenségben szól hozzánk, hogy ugyancsak soká kell keresnünk
az óriási méretű szoborművek közt, amíg az erély és dac ily meglepő és
nagyszabású előadásával találkozunk. Itt látható, hogy a "kicsiny" és
a "nagy" jelzők mily óvatosan mérlegelendők.
Az igazi mester tapintata célba talál a méret megállapításánál.
S ez most azért érdekel minket, mert az emlékérem és a plakett már eleve
határokat szab a mesternek a méret megválasztása dolgában. Diktál neki
és sugalló szóval figyelmezteti a korlátokra. S ennek fontos művészeti
következményei vannak. Általában ritkaság az olyan művészi emlékérem,
amelynek átmérője kisebb a három centiméternél vagy túllépi a tíz-tizenöt
centimétert. A plakett nagyságának alsó határa átlag ugyanekkora, csak
felső határa tágul esetleg nagyobbra. Nem puszta szokás vagy öröklött
műhelysablón szabta meg a méreteknek ezt az optimumát, hanem vérbeli művészek
helyes érzéke és bizonyos művészi szempontok mérlegelése.
Az emlékérem, mint szülőanyja, a szorosan vett ércpénz,
már kicsiny méreténél fogva is kézbe vehető, forgatható, tapintható. Olyan
tulajdonságok, amelyek azonnal elkülönítik a legtöbb egyéb fajta szoborműtől
s amelyek szemmeltartása már különleges bélyeget nyom erre a művészetre.
Kezünkben tartva egy ilyen kis remeket, már megállapítottuk azt a távolságot
is, amely az érem vagy plakett leghelyesebb szemléletére alkalmas. Közelről
nézzük, tehát egy mesternek sem juthat eszébe, hogy érmét úgy mintázza,
mint a nagy távolságból vagy nagy magasságban elhelyezett szobrot. Mint
a kis hollandi szobák számára készült hajszálfinom képek, a felület megdolgozása,
a részletmunka dolgában eltérnek a nagy templomok óriási oltárképeitől,
amelyek távolba való hatásra készültek, úgy az érem felületének, részleteinek
megdolgozása is természetszerűen intenzívebb, mint a nagy szoboré. Ki
építené érmét vagy plakettjét silhouette-hatásra vagy átlagos impresz-szióra?
Célját tévesztené. Az érem kis mérete tiltaná el az efféle vállalkozástól.
E parányi műremek kezünk régtől elhanyagolt tapintóérzékének
is ad munkát. Megtapintva omlós simaságát, a halkan mintázott formák fonadékát,
újszerű, másutt nem tapasztalt plasztikai hatást kapunk. Mindenek felett
azonban kaphat a szem tapintó képessége is élvezetes feladatot, amiről
alább lesz szó.
Szorosan a méretből folyik egyik nevezetes és másutt
ritkán található stílustulajdonsága az emlékéremnek és plakettnek: egészen
kicsiny területen sokatmondó, jelentős dolgokat kell formálnia a mesternek.
Mihelyst ezt a szempontot mérlegeljük: új, varázszsal teljes, lebilincselő
világ tárul elénk: az a sokféle ábrázolás, amit az érem vagy plakett sima
lapján ad a művész s az a sokféle mód, ahogy azt adja.
*
Az emlékérmek kilenctizedrésze egyik lapján képmást mutat.
Hátlapja pedig a legkülönfélébb ábrázolásoknak színtere, amelyek vonatkozásban
vannak amazzal. S mindkét oldalon még feliratok, udvarias, ünneplő mondások,
vagy egyszerűen az ünnepeltnek neve olvasható. A betűk sora is, az ábrázolások
is csekély mértékben domborúak, hogy az éremnek vagy plakettnek lehetőleg
megmaradjon a lapos jellemvonása. A mesternek tehát eleve másként kell
egy ily arckép, egy ily ábrázolás mintázásához fognia, mint amikor oly
szobrászati munkáról van szó, amelyet minden oldalán megmintáz. Ez nagyon
éles határt von ez érem plasztikája és az emlékszobor plasztikája közé
és elvi jelentőségű. A mesternek le kell mondania egy sor fogásról, plasztikai
célról, amelyet a minden oldalán megmunkált nagy szobornál érvényesíthet.
De amit a réven vesztett, nyeri a vámon: egész sor oly szobrászati célzat
merülhet fel az érem síkján, amelyről a nagy szobornál nem is álmodhatik.
Az érem és plakett lapja sík s abból domborodnak ki a
formák. Aki azonban csak ilyen soványan fogná fel a dombormű természetét,
nagyon fanyar eredményre jutna. Hisz semmi sem látszik egyszerűbbnek,
mint egy köröskörül jól megmintázott képmást hosszában ketté vágni s egy-egy
felét sima alapra ragasztani. Érzésünk azonban rögtön kimondaná rá a diagnózist:
félszobor az, s nem egész dombormű. Nincs is példa a művészi érem és plakett
világtörténetében az efféle eljárásra. Sőt éppen az ellenkezőjét látjuk.
Elégséges Pisanonak az 1. képben közölt érmét megtekintenünk, hogy tisztában
legyünk vele, mily más szándékok vezették e remek fej megmintázásánál
az érem e kiváltságos géniuszának kezét. Az arcéi, sőt az egész arc folyamatosan,
alig érezhetőn emelkedik ki az érem sík lapjából. Legdomborúbb a váll
s a haj fürtök körül, mint azt e formák vetett árnyéka mutatja, de ott
is oly csekély a domborodás, hogy inkább csak jelöli a mester, semmint
adja. Ujjunk nem, csak látásunk-jobban gyakorlott érzékszerve veszi észre
azt a lehelletes lejtést, amely a pofacsont kiemelkedését, a kissé beesett
orcát, az áll ismét teltebb formáit érezteti velünk. Azt mond-hatnók,
hogy a lejtés és emelkedés szinte alig van meg tényleg az arcon: csupán
futó árny, a leghalkabb crescendo. S csodálatos, ha a mintázás e mesterművébe
elmerülünk, egy pillanatra sem jut eszünkbe, hogy a mester e formákat
tulajdonképen nem is csinálta meg, hanem csupán úgy tesz, mintha megcsinálta
volna. Csak éppen pedzi, csak éppen céloz rájuk. Csak sugallja nekünk.
Képzeljük el hamarosan, hogy e büszke, dacos fejet ebben a nagyságban,
de a természetes domborodás tényleges arányaiban mintázza a lapra, hogy
tehát Messer Sigismondo feje szinte félgömb formájában duzzad ki az éremből.
Mily nyers prózát kapnánk! Mint bántana ez a köznapi kézzelfoghatóság,
mily kevéssé foglalkoztatná képzeletünket, mennyire kettészeltnek, tehát
megcsonkítottnak éreznők a képmást Ez a két ellentétes példa világossá
teszi, hogy az érem és plakett mestere tulajdonképen nem adja egy arc,
egy természeti jelenség okmányszerű öntvényét, nem adja az igazi, a centiméterrel
és cirkálómmal ellenőrizhető formákat, hanem jelzi, sugallja, átalakított
másukat, visszfényüket juttatja nekünk. Ha jól meggondoljuk, olyasmit
csinál, amit a festő, vagy a grafikus műhelyéből már ismerünk. Ezek a
mesterek is sík lapon, vásznon, falon, deszkán, papiroson dolgoznak. Ezek
sem adják nekünk a testek tényleges domborodását, a messze hátranyúló
tereket, a szoba mélységét, hanem csupán sugallják, csupán jelzik. Az
érem mesterét ez a jellemvonás a festő és grafikus szomszédságába hozza,
de egyben eltávolítja attól a művésztől, akit tulajdonképen legközelebbi
rokonának gondolnánk: a nagy emlékszobor alkotójától.
Igaz, hogy a szobrász műhelyében akadunk oly munkákra
is, amelyek első tekintetre sokkalta hasonlóbbak az éremhez vagy a plaketthez,
mint a rajz vagy festmény. Mert megesik, hogy sík lapra mintázza valamely
nagyobbméretű művét ő is, akárcsak medail-leur-kollégája. Domborműnek
nevezik az ily munkát s valaki most már azt vélhetné, hogy az emlékérem
vagy a plakett tulajdonképen nem is egyéb kisméretű összezsugorított domborműnél.
Ezzel egyszerre megdőlne az éremművészet önálló stílusa s a szobrász,
ha plakett-feladatot kap, egyszerűen követheti a dombormű sajátos törvényeit.
Mindössze a méretet kell megváltoztatnia.
De ez az elméleti megállapítás megdől, ha egybevetünk
egy sor mesteri domborművet egy sor elsőrangú éremmel. Mindjárt rájövünk,
hogy finom elvi különbség választja el ezt a két műfajt egymástól.
Fel fog tűnni például - hogy a legfontosabbra utaljunk
- a domborműveknek az a sajátossága, hogy mintegy távlati képet adnak,
azaz érzékeltetik velünk a messze hátramenő teret, a terem vagy szoba.mélységét,
a levegőben tovavonuló felhőket, a látóhatárt vagy egyáltalán a hátteret.
A dombormű messze elcsalogatja a tekintetet s tulajdonképen úgy vagyunk
vele, hogy nemcsak az ábrázolt embereket és tárgyakat látjuk, hanem a
teret is érezzük, amelyben azok mozognak. Megkapjuk tehát a három kiterjedésű
teret, e kifejezésnek valóban euklidesi értelmében. Tekintetünknek sehol
sem szab határt a dombormű s szemünk teljesen érzi az egész teret, amely
valósággal a dombormű mögött terül el. Mert távlati fogásaival idáig csalogatja
el tekintetünket a plasztikai ábrázolásnak ez a fajtája. Egészen egyszerűen
kifejezve ez annyit jelent, hogy a dombormű ábrázolása összeforr a háttérrel
és sehol sem látjuk többé azt a sík lapot, amelyen a szobrász elkezdte
mintázó munkáját. Eltüntette. Teret mimelt helyébe.
S vizsgáljuk meg most már az érmet ebből a szempontból
is. Egy oly kimagasló mestermű, mint Pisanonak az 1. képben reprodukált
érme, rögtön világos választ ad.
Bizony, a nagy mester e munkán semmi súlyt sem vetett
arra, hogy Sigismondo feje mögött hátteret, vagy egyáltalán teret érezzünk.
Mi több: kiemelte a jellegzetes főt a természetes környezetéből és senki
sem tudná megállapítani, hogy szalont, bástyafokot vagy levegő-eget képzeljünk-e
a fej háttere gyanánt. Ha akarnók sem tehetnők. Mert hisz akkor azt az
abszurdumot kellene elfogadnunk, hogy a rettegett zsarnokot felnégyelték
s most csak felső negyedének képét kaptuk. Aki ennek az éremnek sima lapját
háttérnek akarná felfogni, annak el kellene fogadnia azt a nevetséges
feltevést is, hogy a levegőben betűk lógnak.
Szándékosan választottuk ezt a beszédes példát. Primitívnek
látszik, pedig fontos törvényről ad felvilágosítást.
Elmondja nekünk, hogy az érem mestere nem forrasztja
össze ábrázolását az érem tulajdonképeni lapjával oly értelemben, hogy
abból térhatású hátteret formálna. Elmondja, hogy tehát mesterünk az éremlapot
mindig sík lapnak hagyja s azon van, hogy mi nézők is annak fogjuk fel.
Mi több: meghagyva az érem sík alapját, azzal egyúttal határt is tűz ki
önmagának, amelyet nem fog semmi távlati mesterfogás kedvéért áttörni.
Nála az ábrázolás tényleg az éremlap síkján végződik, ő nem csalogatja
a tekintetet az adott lap mögé.
Az érem vagy a plakett tehát híven megtartja születése
helyét, mutatja a sík alapot. Hiszen ez természetes is. Az érem épp úgy,
mint a plakett, kicsiny fémlap. A mester nem rejti el ezt az ősi alapvonását.
Ezek után azonban azt is hihetnők, hogy tehát ezeknek
az apró remekműveknek stílusa egybevethető a különféle síkdiszítmények,
a síkká stilizált üvegfestmény, mozaik, szőnyeg stílusával. A plakett
és emlékérem azonban még a legtágabb értelemben sem síkdíszítmény. Mert
hisz fölülete tényleg nem sík, hanem a lassan lejtő, enyhén domborodó
formák hullámos folyamatából áll. Sem a grafikus, sem a festő nem követheti
medailleur-kollégáját ezen a téren. Világos, hogy az érem és plakett külön
és önálló nyelv, amelyben találhatók ugyan a szomszédságtól átvett jövevény
szók, de amelyek finoman szerkesztett külön grammatikája van, külön szófűzése,
külön lelke. E nyelvében él az emlékérem és a plakett is.
*
Ennek a vonzó kis világnak atyafiságát szemlélgetve még
sok oly jegyet találunk, amelyek - míg elválasztják az érmet egyéb technikáktól
- mégis egyezéseket mutatnak s így az érmet is szorosan benntartják a
képzőművészetek családi kötelékében. Az imént láttuk, mi különíti el a
mesteri érmet a domborműtől és a művészi síkdiszítménytől. De ha ugyancsak
Pisanonak egy másik remekét (2. kép) a Lionello d'Este házasságának ünneplésére

2. kép
Pisano: Lionello d'Este
készült érmet nézegetjük, hirtelenül oly művészi célzatokra
bukkanunk, amelyeket jól ismer és állandóan gyakorol a síkdiszít-mény
mestere is. Ennek az éremnek hátlapja szokatlanul gazdag ábrázolású. Ámor
isten kottát tart az oroszlán elé, amely most. kénytelen-kelletlen leveti
zordonságát és beletanul a múzsák szelíd játékaiba. (Az oroszlán itt célzás
Lionello nevére, akit a szerelem ereje meghódít.) Képzeljük el, hogy a
mester csak éppen e két alakot mintázta volna a sima lapra, mily unalmas
üresség támadt volna fönt és lent, mint billentené el ez a két alak a
kerek lap egyensúlyát. Ha e képzelt képet szemünk előtt tartjuk, megértjük
a finom művészi célzatot, amely az előtérben sziklákat, kövecset, a háttérben
gályákat, madarat, betűket helyezett el. Nem mintha e formákkal most már
világossá tette volna az ábrázolást, hanem azért, hogy az üres helyek
ne maradjanak semmitmondón puszták, hogy holt pontok ne támadjanak, hogy
az egyensúly helyreálljon. Mi más ez, ha nem a síkdiszítő mesternek térkitöltő
célzata? Alak, előtér, háttér, betű mind úgy helyeződik el az érem és
a plakett lapján, hogy az ábrázolás formailag kerek, harmonikus, egyensúlyzott
legyen.
Mint adott területet fogja fel tehát az érem mestere
azt a fémlapot, amelyre ábrázolása életet juttat. A kerek, négyszögletes
(vagy olykor ovális) fémlap széleit tekinti elmozdít-hatatlan határsorompóknak
komponáló munkája közben. Hogy ez így van, arról maga a mester világosít
fel minket sokféle módon. Nézzük meg az 1. képet: a sokbetűs felirat körülövezi
az érem peremét, szegélyt, keretet juttat a fémlapra, mint ahogy a festő
keretet készíttet festménye számára. Ezzel körülírja, maga határolja el
művét, önállóvá teszi, minden egyébtől elszigeteli. Formailag helyesnek
és művészi célzatúnak éreznők ezt a köriratot akkor is, ha az értelmetlen
betűsorból állana, mert világos, hogy mi ennek a sok betűnek artisztikus
feladata. A mester nyilván nem elégszik meg azzal, hogy a fémlap már magában
véve körül van határolva, hanem azon van, hogy az egyforma nagyra szabott,
sűrű sorba rakott betűszalaggal még egyszer körülírja mintázó munkálkodásának
területét, újra hangsúlyozza a teret, amelynek keretei közt keze dolgozni
fog.
A betű, a felirat ily célzatú felhasználása rendkívül
gyakori. De nemcsak keret formálására használhatja fel a mester, hanem
okkalmóddal térkitöltő elemek is, mint azt a Lionello d'Este ünneplésére
készült érem mindkét lapja mutatja (2. kép).
*
Puszta ornamentummá mégsem válik a felirat, mert az emlékérmen
és a plaketten van egyéb, különleges rendeltetése is. Legtöbbször egyszerűen
felvilágosítja a nézőt arról, hogy kinek képét látja az érmen, vagy hogy
milyen esemény került ábrázolásra. Egy-két rövidre fogott dicsérő mondat,
egy kurta bók, vagy olykor néhány verssor járulhat hozza az érem hősének
kiemeléséhez. Gyakran elmondja, a körirat azt is, hogy mily ötletből,
mily alkalomból készült az érem. S magában foglalhatja a mester nevét
is (mint pl. a Lionello-érem).
Ez volna a körirat informatív feladata. Diszítő szerepén
kívül tehát felvilágosító, magyarázó is. Mint ahogy magyarázó megjegyzéseket
felvilágosításokat, célzásokat tartalmaz rendszerint az érem és a plakett
mind az a sokféle ábrázolása, amely rajta az arcképen vagy a megörökítendő
eseményen kívül látható. Az ábrázolásnak ezt az ötletét, ezt a librettóját
láttuk már a Lionello-érmen. Ott az oroszlán, amelyet Ámor-isten énekelni
tanít tulajdonképpen megmintázott szójáték vagy legalább is a névnek szinte
hieroglifikus átírása. De még egyéb is: allegória, mert hisz egyúttal
a szerelein hatalmát érteti meg velünk, még pedig éppen Lionello házassága
ötletéből Ez telivér renaissance-gondolat, de a vonatkozások ily gazdag
és sokoldalú össze-bonyolítása nem minden korszaknak okozott fejtörést,
a legmodernebb emlékérem és plakett például ritkán megy ennyire. Oly időkben,
amidőn nagy volt a becse a filológiai elmésségeknek, megesett, hogy sok
érem ábrázolása valósággal képrejtvénnyé lett, amelyet csak annak rendje
és módja szerint iskolázott elmék tudtak megfejteni. Ez a skolasztikus
vagy filológiai magyarázgatás koronkint hozzájárult ahhoz, hogy az érem
vagy plakett ábrázolásait csupán egészen szűk társadalmi körök érthették
meg s a nagy tömeg számára az érem e vonatkozásai elvesztek. Olykor csak
hosszas filológiai, archeológiái vagy történeti egybevetésekkel vált egy-egy
ily ábrázolás rejtett tartalma érthetővé. Azokban a korokban pedig, amidőn
a XIX. század költői Klóékról és Thirzisekről zengtek lirai verseikben,
az emlékérmen is sűrűn megjelenik a klasszikus mitológia sok alakja, mint
oly allegória, amely az ünnepelt erényeit vagy jeles tulajdonságait szimbolizálja.
Mindez azonban még nem jelent valamely szorosan vett
művészi feladatot. Mert az érem és plakett ábrázolásának tárgya és felirata
nem okvetlenül a mintázó művész találmánya. Készen kaphatja, vagy át is
veheti máshonnan. A művészi megoldás problémái ott kezdődnek, amikor ezeket
a librettókat, ezeket a tudományos vagy költői tárgyakat mintázó fájával
formailag megalakítja az adott kereten belül. Ennél a munkánál dől el,
vajjon banális üresség vagy remekmű fogja-e ékesíteni a parányi fémlapot.
*
Terjedelmes kompozíciók természetesen nem férnek a kicsiny
felületre. A méretnek az a korláta arra biztatja a mestert, hogy ábrázolása
tömör, kevéssel sokat mondó legyen. A másik veszedelem az volna, ha a
mester ábrázolása éppen a méret kicsinységénél fogva szegényessé válnék.
Mély különbség van azonban a tehetetlen ember kevésszavúsága és a bölcsnek
szófukarsága közt. Az emlékérem és a plakett ezen téren is elárulja, híven
jellemzi szerzőjét.
A francia köztársaság negyedszázados fönnállásának ünneplésére
készült Oscar Roty-nak az az emlékérme, amelyet 3-ik képünk mutat be.

3. kép
Roty: A Francia Köztársaság 25 Éves Fennállásának Emlékérme
Sík szántóföld terül el a látóhatáron (egy eke jellemzi),
s fölkel a nap. Hangos szóval üdvözli a virradatot a kakas. Itt s ebben
a vonatkozásban, ez a kakas (latin nevére való célzással) Gallia, Franciaország.
S a "nap a szabadság napja, amely kisütött erre az áldott, termékeny földre,
negyedszázaddal a lapra írt dátum előtt. Alig két-három négyzetcentiméternyi
a szántóföld képe: mégis mesteri módon kelti fel bennünk a végtelen róna
képzetét. Szinte elveszőn piciny a napkorong látható része, de a merészen
vont sugarak, amelyek ornamentálisan hálózzák be az érem felső részét,
hirtelenül jelentékennyé teszik formáját. A kakasnak nekiágaskodó alakja
pedig félreérthetlenül sugallja nekünk, hogy hangos szóval üdvözli a pitymallatot.
Az arzenális, amelyből a mester e műhöz kellékeit vette,
éppen nem bő. Mindössze néhány forma. De amint elmésen egybekapcsolta,
amint formális hangsúlyt tudott juttatni a lényegesnek s kivetett minden
cicomát: egyszeribe szélessé, nagygyá, kifejezővé, behatóvá tette ábrázolását.
Van benne valami a közmondás tömörségéből.
Egy másik francia mester, Dániel Dupuis, plakettet mintázott
"Kertészet" címmel (4. kép). Az egyik lap szögletében kis gyermek ül a
gyepen. Egyetlen sudár fa magaslik mellette, de érezzük, hogy egy egész
liget zöldéi mögötte. Az előtérben csak pár szál fű meg virág.

4. kép
Dupuis: A kertészet
De a mester egy virághímes rét egész ősi pompáját tudja
vele sugallani. A természet gyermeke játszadozik a természet legszebb
ékszereivel. A másik lapon a kultur-ember mívelés alá fogta a vad bokrot.
Két nő ojtogat egy cserépben ápolt rózsatőt. Kezük mozdulata, testük hajlása
intenzive érzékelteti velünk a szeretetet, az óvatosságot, az elmélyedést,
amelylyel a nemesítő munka folyik. Csak néhány alakot varázsolt e lapra
a mester. De mindent megmondott vele.
Ez az elmélyedés és intenzív kifejezés a remekművek egész
sorát teremtette meg. Itt csak egyes példákra utalhatunk. Az irgalomnak,
a segítségnek képét formálta ugyanez a mester egyik érmére (5. kép).

5. kép
Dupuis: A segítség
Összetörve ül a koldusasszony a templom lépcsőjén, ölbe-való
kis gyermeke félénken simul hozza. De hirtelenül, sietve megjelenik az
irgalom: támogatja, felsegíti a szegény asszonyt alélt-ságából. Az emberi
érzések egész sora él ezen a képen. Sőt a mester ezeket az érzéseket tömörré,
behatóvá tudta tenni azzal a móddal, ahogyan előadja. A három alak formai
egységgé tömörült, hézagok, rések, hátterek nem választják el egymástól.
Ahol ily kevés forma fér el, mint ezen a kicsiny lapon, a mesternek finom
érzéke mindenféleképen je-lentékenynyé tudta tenni azokat. Messze előrenyúlnak
a koldusasszony lábai: ezzel a felső test lankadtsága. aláhanyatlása még
érzékelhetőbbé válik. Nem a mindennapi élet ruháját viselik ezek az alakok,
hanem oly öltözetet, amelynek szabadon omló bő redővetése újra aláhúzza,
újra hangsúlyozza a lábak, a karok mozdulatait. S ezzel a testek mozdulata
kifejezőbbé válik. Figyeljük meg, mint rajzolják meg újra a koldusasszony
ruhájának zegzugos vonalai a lépcsőfokok perspektivikus képét. Nélkülük
ezek a lépcsőfokok talán inkább csak az éremre húzott rovat-koknak hatottak
volna. A kompozíció módja, a formák kapcsolása, a körvonalak vezetése,
íme, mind egy azon merőn művészi célt szolgálja.
Vessünk még egy pillantást Alexandre Charpentiernek egy
plakettjére, amely 6-ik képünkön látható. Egyszerű, finoman mintázott
képmás az előlap dísze. Három szó világosít fel arról, hogy mily ötletből
készült a mű. A hátlapon pedig annak az anyai szeretetnek mesteri képe,
amely e plakettet létrehozta.

6. kép
Charpentier: Teréz
Hűvös allegóriák, készen kínálkozó mitológiai vonatkozások
vagy elmés célzások helyett a mester egyenesen és közvetlenül az anyát
mutatja nekünk, aki gyöngéden, hő szeretettel táplálja gyermekét. Nincs
ezen a lapon egy négyzetmilliméternyi forma, amelyet mesterségbeli raffinement
hozott volna létre. Szimpla szeretet vezette a mestert egyenest in medias
res.
Az emlékérem és plakett imént hangsúlyozott jellemvonásai
korántsem zárják ki a mintázás gazdagságát. Már Dupuy és Charpen-tier
munkáin megcsodálhattuk a test és a drapéria dús formálását. Egy nagyobb
méretű emlékérem, amely Oscar Roty kezéből került ki (7. kép), mutatja,
hogy maga a plasztikai előadás mily gazdaggá válhatik ott, ahol a mester
tapintata helyénvalónak tartja.

7. kép
Roty: Chevreul
Chevreult, a nagy tudóst ünnepli ez az érem, mint azt
a hátlap elmondja. De nézzük meg az előlapon az arcképet, ezt a tipikus
gall főt, amelyet jól megszámlált száz esztendő redője barázdál végig.
Szinte azt hihetnők, hogy az arc e beszédes hieroglifjeiből egyet sem
engedett el a mester, oly meglepő teljességben változik e kicsiny területen
is az izmok és a bőr formajátéka. A lengő dús haj szinte koronát von köréje.
Valóban dússá azonban ott válik ennek a mesternek képzelete és formáló
ereje, amikor egészen szabadjára hagyva a maga legszemélyesebb élményeit,
érzéseit tolmácsolja. Azt mondhatjuk, hogy valósággal ércbe öntött lirai
költemény az a kis plakett, amelyet "egy szép nap emlékére" barátjainak
szánt (8. kép). Egy sor felirat "in laboré quies" magyarázza az előlap
pompás ábrázolásának értelmét.

8. kép
Roty: Egy szép nap emlékére
A néző azonban e magyarázat nélkül is átélné az egésznek
tiszta hangulatát. Egy önfeledten boldog-óra képe: künn a természet nagy
szabadságában hatalmas tölgy derekához támaszkodva mélyen belemerül olvasmányába
egy nő. Virágok bólintgatnak feléje a mezőről, amely változatosan tagolva
elnyúlik az egész látóhatárra. Tiszta, felhőtlen az ég. Néhány magános
fa emelkedik a horizonton: hogy így magukban állanak, pici méretük ellenére
is termeteseknek hatnak. A mintázófa talán csak néhányszor szaladt végig
e mező és e háttér felületén: mégis rajta van egy változatos táj gazdagsága.
Vegyük hozzá ez átszellemült, elmélyedt arc lélektani jellemzetességét,
mozdulatának báját, az öltözet sokatmondó redő-játékát: akkora gazdagságot
kapunk itt néhány négyzetcentiméternyi felületen, amilyent akárhány nagy
festmény nem adhat nekünk. Mintha ez a kis felület arra késztetné - mi
több: ihletné - a mestert, hogy mondanivalóját komprimálja, tehát annál
behatóbban adja, akárcsak a Napkelet mesterei, akik egy egész rózsaliget
illatát tömörítik pár gramm rózsaolajba.
Roty "egy szép nap emlékére" zárta ebbe a kis mesterműbe
legegyénibb hangulatát. A maga kedve szerint, a maga céljaira készítette
ezt a plakettet. Nem mindig ily szabad és zavartalan az emlékérem vagy
plakett megteremtése. Gyakran megesik, hogy akár a megrendelő, akár valamely
különleges cél előre megköti a mester kezét. Példát szolgáltat ilyesmire
Roty egyik plakettje, amelyet a Christofle-cég százéves fönnállásának
ünneplésére készített a cég megrendelésére (9. kép). Annyiféle vonatkozásnak
kellett itt helyet szorítani, hogy a mester a plakett mindkét oldalát
három-három külön mezőre volt kénytelen osztani.

9. kép
Roty: A Christofle-cég plakettje
Afféle triptichon lett belőle; a középen a tudomány allegóriája
kapcsolatban Chris-tofle alakjával, balra az ipar, amelyet bőven szemléltet
az egész gyártelep távlati képe, jobbra a művészet: valamennyi közt a
legszabadabb alkotás. Bármily örömet kelt is a nézőben az egyes részletek
pompás megmintázása: azt a tiszta élvezetet, amelyet a 8-ik képen bemutatott
plakett kelt, ez a túlságosan bő, túlságosan sokat markoló librettó nem
ébreszt. Talán szükséges volt e példára is hivatkoznunk, hogy meggyőződjünk
róla, mily veszedelmet rejthet magában még egy nagy mester műhelyében
is a témaáradat, a mondanivalóknak halmozása, a túlságos, minden oldalról
való magyarázat, s ezzel ellentétben mily művészien hat az a szűkszavúság,
amely e művészet remekeit kiválóan jellemzi s amelyre egyenest ennek a
műfajnak kicsiny mérete ihleti a mestert.
*
Az imént az emlékérem és a plakettnek egy oly jellemvonását
pedzettük, amely a szerzőjének egyéniségével függ össze. Láttunk egy teljesen
szabadon termett művet s egy másikat, amely bőven körülírt megrendelésre
készült. Amazt mindenki magasabbrendűnek fogja tartani emennél. Szabadabban,
külső beleavatkozástól mentesebben nyilatkozhatott meg rajta a szerző
érzése, egyénisége. Az emlékérem és a plakett tehát tükrévé válik a mester
egyéniségének. S éppen ez szenteli ihletett művészetté. A mód, amelyen
egy-egy mester felfogása, előadása, művészi álláspontja a plaketten és
emlékérmen tükröződik, természetesen sokféle. Gyöngé-debb vagy zordabb
természete, játszi vagy elmélázó hangulata megjelenhetik ez apró remekműveken
is. Matteo Pasti-nak van egy érme, amelyet a híres Isotta da Rimini dicsőítésére
mintázott (10. kép) Cikornyátlan, végtelenül gondos munka. Igazán a legmélyebb
művészi pietás gyümölcse.

10. kép
Pasti: Isotta da Rimini
Mind a két lap formái alig-alig domborodnak elő alapjukról.
Mintha nem is mintázta, hanem féltőn simogatta volna a mester anyagát.
Csupa lehelletes könnyedséget mutat itt e kemény fémlap. S helyezzük melléje
Gian Francesco Caroto egyetlen emlékérmét (11. kép), hogy a vér-mérsékbeli
és előadásbeli különbség azonnal szembeszökjék.

11. kép
Caroto: Montferrati Bonifác
A Bonifazio érmén nagy a fény és árnyék kontrasztja:
erősen domborodik ki minden forma. A hátlap Herkulese, aki a Bűnt legyőzi,
érdes erejű. A küzdő alakok heves mozdulata, az inak feszülése, a helyzet
meglepő szokatlansága, a háttér teljes elejtése oly művészt árul el, aki
a műben mindenekfelett az erőt, az érdességet, a hatalmat akarja szóhoz
juttatni. Az erő és szi-lajság e képe mellé helyezzük Niccolo Fio-rentinonak
egyik érmét, amely a szerencsétlen Giovanna Albizzi-t ünnepli (12. kép).
Mindkét lapja selymesen lágy mintázású és szinte a clair-obscur hatását
kelti.

12. kép
Niccolo Fiorentino: Giovanna Albizzi
Érdekességnek, hévnek semmi nyoma. Ünnepélyes, majdnem
melankolikus hangulat bája terjed szét e képeken: Botticeli Firenzéjének
finom érzésvilága ez. Sugallja nekünk e sajátos hangulatot egész nyíltan,
az előadás külön nyelvén. Minden szeglet megtompult, minden kéménység
lefokozódott. A kiszökő éles formák belevesznek a fény és árnyék halk
változataiba. Mégsem vált édeskéssé e mű. A gyöngéd melankóliának egy
csöpp ürme juttatja rá a jóleső fanyarság szelid árnyalatát.
Ha ezekután egy tekintetet vetünk Andrea Guazzalottinak
kalábriai Alfonzot ünneplő érmére (13. kép), úgy annak hátlapja az imént
szemlélt érmek mellett csaknem a statisztika prózájának hat: nagy felsorolás,
amelyben bőven elmondatik, mint vonul be gyalog és lóháton egy egész hadsereg
Nápolyba, sőt láthatók a hegyes-völgyes városrészek, a stratégiaiing fontos
pontok is. Még az időjárás is dokumentált.

13. kép
Guazzalotti: Kalabriai Alfonzo
Hogy mily előadásbeli problémákat tűzhet maga elé az
érmelő mester, arra feltűnő példával szolgál egy magyar származású mesternek,
Wiener Jakabnak a bécsi Szent István templom külső és belső képét mutató
érme (14. kép). Egy másfélszáz méter magas épület, féldeciméternyire redukálva!

14. kép
Jacques Wiener: A Bécsi Szt. István Templom
S mégis rajta vannak a támasztópillérek, a fia-tornyocskák,
az áttört művek, a torony ezernyi levélcsomója. Inkább mikrogrammnak hat,
semmint mintázott műnek, a türelem, éles szem, biztos kéz és rendületlen
kitartás e tűzpróbája. Hát még a templom belseje! Mély perspektívában
tárulnak elénk a templomhajók pillérkötegei, a belőlük sugarán szerteágazó
ívbor-dák, az egész csillagboltozat, a szerkezet minden aprósága. Ily
nagy távolságok, erős mélyedések, messzenyúló terek szemléltetése nagyon
kedvére volt ennek a mesternek s szinte azt vélnők, hogy a távlattan igazságaiért
élő-haló szaktudóssal van dolgunk, aki a parányi fémlapot felhasználja
egy hátborsóz-tató perspektivikus feladat biztos megfejtésére. A geometria
legyőzte a múzsát.
*
Wiener művén kívül összes eddig bemutatott érmeinket
és plakettjeinket két korszakból szemelgettük: az olasz quattrocentó-ból
és a modern francia művészet virágkorából. Ezzel megkönnyítettük feladatunkat,
mert e két korszak egyúttal az érem és a plakett nemes művészete virágzásának
is fénykora. Akkor éltek legnagyobb mesterei, akkor bontakoztak ki tehát
az érem és plakett sajátos stílusának legfeltűnőbb bélyegei is. Minket
a stílus e jellemvonásai érdekeltek eddig leginkább. Hisz ezek révén különödik
el a plakett és az érem a többi technika alkotásaitól, ez ad neki külön
zamatot és művészi értéket. A stílusnak ezt az alapvető jegyeit megtaláltuk
két egy mástól meglehetősen messze eső korban: a XV-ik és a XIX. században,
két külön világban: Olaszországban és Franciaországban. S mindjárt hozzátehetjük:
megtalálhatjuk minden idők jeles plakettjein és érmein minden nemzet művészete
körében.
Mégis, finom vonások választják el ezen a téren is a
korszakokat és nemzeteket. A quattrocento, amidőn az érem művészete először
virul fel hatalmasan oly mester kezén, mint amilyen a nagy Pisano volt,
már olyannak mutatja ezt az új műfajt, hogy az másutt nem is lokalizálható,
csak e kor Olaszországában. Megvan benne a virulásnak induló renaissance
minden bubája. Él benne a művészi naturalizmus: nézzük meg Pisano és Pásti
művein az emberi alakok az állatok természetutánzó mintázását. A művészek
most fedezik fel frissen a viruló természetet: új felfedezéseikkel gyorsan
ékesítik az éremnek íapjait is. A kor az érdekes, különálló karakterek
kora, az uomo famosó-ké: nézzük meg az érmeken a lebilincselő jellemképeket.
Az emberek erős és dacos ösztönemberek: minden szépítgetés, minden beállítás
nélkül kapjuk őket az érmek képmásain. Sigismondo Malatestával, a korai
renaissance dacos és kemény zsarnok-típusának képével már megismerkedtünk
(1. kép). Ő a kor egyik nagyon jellemző férfitípusa. A másik típus, s
a kortól elválaszthatatlan: a humanista tudósé. Őt is megmintázta Pisano
bűvös keze Vittorino da Feltre emlékérmén (15. kép).

15. kép
Pisano: Vittorino da Feltre
A kor asszonyaival megismertet, minket a már bemutatott
érmekről vett 10. és 12. kép.
Harmatosan üde és közvetlenséggel teljes volt a quattrocento,
van benne valamelyes naiv, sőt olykor népies vonás is s ha az utóbbi nem
is csillan meg a kor emlékérmein, annak tudjuk be, hogy ez a művészet
talán valamennyi közt a leginkább exkluzív volt. Végképpen azzá lett s
egészen udvari művészet a XVI. században, a cinquecentóban. A fejedelmek
pénzverőinek jól dotált hivatalnokaivá lesznek az érem mesterei, műveikből
egész múzeumokat állíttat össze az udvar. Csak egy példát ragadunk ki
a Cinquecento idevágó művei közül: II. Cosimo és ausztriai Mária Magdolna
emlékérmét, amelynek szerzője Gasparo Mola (16. kép). Még hű arckép ez
a kettő, csak az emberek változtak meg.

16. kép
Mola: II. Cosimo és Felesége
Előkelő grandezza a testük tartása, pompázó, szertatásos
öltözékük nem kedvez a természetes, temperamentumdiktálta mozdulatoknak,
inkább az udvar reprezentatív fogadtatásaihoz illik. A dacos, büszke,
erejét nyíltan fitogtató zsarnokból választékos ízlésű, előkelő, személyesen
hadba nem induló monarka lett. Finom illemtudás, csiszolt udvari etikett
váltja fel az apró zsarnok otthonában dívott fellobbanáso-kat, a hirtelen
kardrántást, a tőrrel való politizálást. És előkelően hűvössé lett a művészet
is: minden leszűrődésre, formai megtisztulásra, elóadásbeli ünnepélyességre
igyekszik. Az emlékérem, amely oly szapora volt a quattrocentóban és oly
tősgyökeres zamatot kapott a kortól és számos mesterétől, a cinque-centóban
maga is hűvösebbé, szertartásosabbá, átlagosabbá lett. Legjobb darabjain
még megmenti művészi értékét az, hogy a raja mintázott arckép mégis bizonyos
természetmegfigyelésre, jellemábrázolásra biztatta a mestereket. A kor
azonban rányomta bélyegét erre a művészetre is.
A barokk világ, amely a renaissancet követte, nem látta
az emlékérem és a plakett igazi virágzását. Teljesen udvari művészetté
válik ez a technika egészen a polgári osztály uralomra kerüléséig. És
exkluzívebb, mint valaha. A kor szelleméhez mérten túlteng benne az allegória,
amelybe a ruhafodrok lengése, a sziklarétegek halmozása, húsos, vastag
levelű növények, nehéz sisakok és vértek rámintázása sem tud életet és
változatosságot juttatni. Mint a legtöbb technika, az is a francia királyi
udvarban kap igazi otthont s onnan árad világgá. Még legjobb mestereinek
kezén sem születik újjá, nem ad új alapokat. Képviselői közül a legjavából
való Augustin Dupré, akinek XVI. Lajos ünneplésére készült érmét a 17.
képünk szemlélteti. Ezen a munkán az a bensőség és közvetlenség, amely
oly sajátos varázst von a quattrocento érmeire, már nyomaiban sem él.
Még az egyébként jeles mester is konvencionálissá válik.

17. kép
Augustin Dupré: XVI. Lajos király
Személyesített folyók, egy antik puttó, mitológiai jelvények
százszor ismételt alakjai magyarázzák a librettó célzásait. A heverő és
ülő alakok mozdulatai a kor minden szobordíszes kertjében számtalan kiadásban
láthatók. Erőltetett formájú, túlzottan terpesz-kedő sziklák és növények
üres dekorációvá lesznek.
És midőn a XIX. században beköszönt az empire és Franciaországból
világhódító útjára indul: az emlékérem is lassankint magára ölti a klasszicizáló
akadémia jellemző bélyegeit. Soványnyá lesz, hideggé válik, néhol már
csaknem üres séma. Klasszikus arcélt, klasszikus hajviseletet utánzó képmások
kerülnek lapjaira. Pszichék, géniuszok, múzsák adnak literátus magyarázatokat.
S mert oly sűrűn szerepelnek, nincs is már érdekes mondanivalójuk. Legfeltűnőbb
a test és a ruha megmintázásának sematikus módja. A karok, arcok, mintha
esztergapadról kerültek volna ide. Hűvösen szabályosak. A ruharedők geometrikusán
omlanak, mintha formálásukhoz körzőhöz nyúlt volna a mester. A mozdulatokban
benn van a kor negédes érzelgősscge. A sok példa közül elég, ha a kor
egyik ösmert mesterének, a magyar származású Böhm József Edgárnak Schubert
Ferenc ünneplésére készült érmét mutatjuk be (18. kép).

18. kép
Böhm: Schubert Érem
Csak akkor kezd új vér csörgedezni a már véznává lett
technikában, midőn a XIX. század közepe táján és második felében a mesterek
álláspontja és a kor érzése megváltozott. Nem fejedelmi udvarok, királyi
pénzverő intézetek monopóliuma többé az emlékérem és a plakett, hanem
azé az új hatalomé, amely a francia forradalom óta urává lett a világnak,
új műveltséget, új tudományt teremtett s gyökeresen megváltoztatta a gazdasági
és szellemi életrendet, vele az általános érzületet is. A polgárosztály
válik mecénásává az emlékérem és plakett művészének. S a művészek is ennek
az osztálynak gyermekei, vele éreznek, osztják vágyát, gondjait. Nemcsak,
hogy az összes képzőművészeti technikák a naturalizmuson újhodnak meg,
hanem a kor természettudományi, kutató eszejárása is kedvez a behatóbb
természettanulmánynak. A mesterek lerázzák magukról az akadémiák porát
és hévvel vetik magukat a jelenségek átkutatására. Nem a pénzverők pontosan
megállapított szabályzata vezeti kezüket mintázás közben, hanem azok az
élmények, amelyeket nekik a formák dús világa juttat. Nem is többé a fejedelem
vagy egy exkluzív társadalmi rend sematikus és szertartásos ünneplése
a feladatuk, hanem követhetik a szivük vágyait. Ezerféle a megrendelő:
a téma tehát soha nem látott változatosságul.
Franciaországban, amely a XIX. században a képzőművészetek
megújhodásának fészke, támad új életre az emlékérem és a plakett is. A
tehetségek egész sora dolgozik nagygyá fejlesztésén. A legnagyobbak közül
már szóltunk egy néhányról: Ponscarme, Roty, Charpentier, Dupuis hősei
e mozgalomnak. Jules Clément Chaplain nevét nem szabad kihagynunk e sorból:
méltó társuk a kor szellemét, érzését kifejező művészetben (19. kép).

19. kép
Chaplain: A munkás otthona
Mint találtak rá e mesterek és társaik az érem és plakett
már-már veszendőbe indult stílusára, mint fejlesztették azt nagygyá és
egyénivé, arról már szóltunk. Munkálkodásuk egy nevezetes eredményét kell
még kiemelnünk: ők váltak tanítómestereivé egész Európa modern érem-művészetének.
Nem mintha új szabályokat, új modus procedentit nyomtak volna tanítványaik
kezébe, hanem mert megszabadították őket a régi akadémikus szabályzattól.
Gyönyörű műveik mindenha öröme lesznek a művészetet szerető embereknek.
Tanító-érdemük nem kevésbbé hervadhatatlan. Legnagyobbrészt az ő hatásuk
alatt bontakozott ki a szomszéd Németország modem plakettje is s immár
oly neveket mutathat fel, mint Hildebrand, Hahn, Wrba, Römer. Mi magyarok
is sokat köszönünk nekik.
Az érem és a plakett stílusának sajátságait tolmácsolta
nekünk az a néhány mestermű, amelyet az imént vizsgáltunk. Valamennyi
ugyanazoknak a művészi igazságoknak volt szószólója. Pedig némelyiküket
több évszázad választja el egymástól, másrészt széles földrajzi zónák
is terülnek el köztük. Láttunk olasz és láttunk francia érmeket. De magyarokat
is. Ezek is testvériesen illeszkednek bele a nemzetközi érem-múzeumba
s nem éppen a legutolsó rangban kapnak helyet. Pedig szinte úgy vagyunk,
hogy a közönség nem is tud valamelyes magyar érem- és plakettművészetről
és általános meglepetést keltett, midőn a mi éremügyünk hű őrzője, a "Magyar
Éremkedvelők Egyesülete" 1907-ben külön kiállításban mutatta be a magyar
érmelés termékeit. Kézzelfogható módon bizonyult be, hogy ezen a téren
van már multunk s van jelenünk is.
A múlt, igaz, épp oly küzdelmes, épp oly szomorú menetű
és vérvesztéssel teljes, mint többi művészeti technikánké. A honi földből
gyengén sarjadzik elő egy-egy magrügyccske: névtelen hősei az éremnek,
munkálkodásuk azonban megszakad. Ha hirtelenül szükség van művészi éremre,
úgy vagy honi pénzverők, vagy külföldi mesterek kapják a megbízást, vagy
olyasvalaki, aki a pillanatnyi szükségletnek megfelelően improvizál néhány
darabot Buda visszafoglalását csaknem másfélszáz emlékérem ünnepli, ezeknek
csupán egy százaléka, magyar. Utána ugyancsak keresnünk kell, míg ismét
nyomára akadunk a magyar emlékéremnek. Igaz, hogy ez a tárgykör még nincs
teljesen felkutatva, de szinte kizártnak tarthatjuk már ma is, hogy valamely
nagy meglepetés érje e korban a műtörténetet. Mi több, el kell fogadnunk
azt a feltevést, hogy egész napjainkig csak éppen tengődött érmelő művészetünk.
Aki idevágó adatokat böngészget, fel fogja jegyezhetni, hogy a XVIII.
század négy olyan mesterrel ajándékozta meg Magyarországot, akik az érem
művészetével foglalkoztak. Ebben a században született Stuckhart Ferenc
(1778 körül), Fürst Móric (1782), Ferenczy István (1792) és Böhm József
Dániel (1794). De a négy közül három elveszett számunkra, a negyedik pedig,
Ferenczy letört. Stuckhart Bécsben élt, Böhm is, Fürst pedig Bécsben,
Milanóban, végül pedig Észak-Amerikában működött. Stuckhart élete folyásáról
nem sokat tudunk. Böhmre nagy megtiszteltetés várt idegenben: majdnem
egy emberöltőri át igazgatója volt a bécsi vésnökakadémiának. Fürst pedig
Philadelphiában végigérmelte az Unió elnökeit. Látnivaló, hogy e honfitársaink
megálltak helyüket. De az is bizonyos, hogy a legcsekélyebb mértékben
sem hathattak a magyar művészi érem fejlődésére, hisz egész munkásságuk
külföldön pergett le. Aki a fejlődés szempontjából vizsgálja a mi érmelésünket,
lehetetlen, hogy összefüggést találjon e mesterek munkái s a későbbi magyar
éremművészek közt.
Épp így vagyunk a XIX. század fel-felbukkanó magyar érmelő-mestereivel
A három Wiener testvér magyar származású, de művészetünkre nern lehetett
befolyással egyikük sem, mert Belgium az ő munkálkodásuk színhelye. Ezeket
a mestereket elvesztettük. Idehaza nem nyílt alkalom a művészi nevelkedésre:
külföldre kerülve pedig beleolvadtak a nyugati kulturéletbe s nem vágytak
vissza a szegényes magyar viszonyok közé. Magyarország nem kínált nekik
különösb feladatot. Ami itt-ott kellett, azt megrendelték Bécsben.
Csak a század második felében látunk némi mozgolódást
idehaza. Egy-két szobrász szemet vet a medaillera is. Kugler megpróbálkozik
Pesten egy plakettel, jó sokár a Loránfi éremszerúen mintázza meg Lotzot.
De ezzel már 1884-ben tartunk. S Loránfinak is érmeinél nagyobb érdeme,
hogy kezei alól kerül ki a modern plakett és érem néhány első művelője.
Az érem azonban ez időben még a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.
Az első igazán művészi emlékérem e korban Szárnovszky
Ferencé. Munkálkodásának java a kilencvenes évekből való. Némi kísérlet
után 1892-ben elnyerte azt a díjat, amelyet e művészet első modern mecénása,
az Iparművészeti Társulat tűzött ki: Szent Lászlóérmet mintázott, amely
már reményekre jogosított. Parisban folytatott tanulmányainak egyik gyümölcse
az Iparművészeti Múzeum állami nagy aranyérme. Részleteiben rendkívül
finom, érdemeiben talán mindmáig eléggé meg nem becsült, feltűnően franciás
ízű mű. Igazában Szárnovszky csak már meglett férfikorában foglalkozott
az éremmel. S hirtelen halála meggátolta továbbfejlődését.
De a kilencvenes években egy új gárda állott helyébe,
akik közt feltűnik Beck Ö. Fülöp, Damkó József és Telcs Ede.
Beck kisplasztikái munkákkal foglalkozott Loránfi osztályában,
az Iparművészeti Iskolában. S ott megtalálta természetesen a me-daillet
is, amely mesterét szintén érdekelte. Budapest után Paris következett,
üde korty a francia művészet forrásából. Még sem utánozza a franciákat,
mint tette előde, Szárnovszky. S abban is különbözött legtöbb pályatársaitól,
hogy neki az éremművészet nem volt epizód vagy vasárnapi csemege: egész
eddigi munkássága jóformán kizárólag a plaketté. Egyéni temperamentuma,
magába vonult élete, bölcselkedő hajlandósága kiválóan megfelelő talajt
talált a pici fémlapon, amelyen mindig mélyen átgondolt kompozícióit elénk
adja. Komoly elmerülés - talán ezzel jellemezhetnők munkáinak alaphangját.
Egyik művén ("Petőfi") a szabadságért megy a halálba néhány férfi. (20.
kép)

20.kép
Beck Ö. Fülöp: Petőfi plakett
(Az Éremkedvelők Egyesületének 1905. évi tagsági illetménye)
Egy másikon("Rákóczi") egy hadrend ront elő. Egy harmadikon
("Mikes") Rákóczi íródeákja mélyen elmerülve ül a rodostói asztal mellett.
Egy negyediken ("Gyulai emlékérem") az édes anya holta után meglátogatja
árváit. (21. kép)

21. kép
Beck Ö. Fülöp: Gyulai Pál Emlékérem
Csupa oly motívum, ami rávall az elgondolkodó, a borúlátókat
érző költőre, aki az életet nem látja verőfényesnek. Szilaj erőket old
meg vagy mély bánat hangját pendíti meg s ami a fő: keze kiválóan engedelmesen
formálja meg azt, amit a szív érez. Ezek művészi minőségek, amelyeket
talán más is érez, de a technika teljes ismerete, az alakító készség nélkül
nincs módjában előadni. A franczia tanulságokat Beck ily dolgok formálására
értékesíti.
Damkó, a terrakotta ösmert mestere, már az Iparművészeti
Társulat pályázatán feltűnt. Művészetében azonban eddig csak ritkán jut
szóhoz a medailleur. Telcs Ede érmelése sokkalta kiterjedtebb. Hosszú
sorát ismerjük érmeinek, amelyekben a finom megfigyelés és találó jellemzés
mesterének mutatkozik. Kompozíciói nem sarkallanak szimbolikus célzásokon:
adja az élet frisseségét. Némely plakettje, mint például az anya arcképéé,
tűzről pattant mintázást mutat. Másutt ("Anyaság") a test szubtilis mintázása
köt le. Mellékholmi alig kerül plakettjeire. Görgey-je igazán arckép,
minden történeti vagy hadi vonatkozások nélkül: a fémlap simaságából csak
éppen a szikár, jellemzetes fő emelkedik elé. (22. kép)

22. kép
Telcs Ede: Görgey
Őt is, mint a legtöbb mai magyar érmelő művészt, nem
annyira a képek gazdagsága, mint inkább a kifejezés kurta egyenessége
jellemzi. Ilyesmit látunk azoknak a fiatal művészeknek munkáin is, akik
a Beck-Telcs-korszak után következnek: Beran Lajosén, Juhász Gyuláén,
Moiret, Szentgyörgyi, Reményi művein. De ez már egészen a ma plakettművészete,
egy ifjú nemzedéké, amely csak nemrég óta merült el a medaille titkaiba
s akikről egyelőre még nem állapítható meg, vajjon hosszantartó frigyet
kötnek-e ezzel a művészettel. A magyar éremművészet szerény múltja, eredményes
jelene után ők képviselik a reményteljes jövőt.
Hogy mégis idáig jutottunk már s bátran kirakosgathatjuk
modern érmeinket a külföldi múzeumokba is, abban nagy érdeme van a "Magyar
Éremkedvelők Egyesületé"-nek, amely megbízásaival és pályázataival nemcsak
tüzelte a mesterek becsvágyát, hanem munkát, alkalmat is adott nekik.
Egyúttal a maga soraiba gyűjtötte az érem magyar barátait. Megteremtette
a kapcsolatot mecénás és művész közt. Terjeszti, népszerűsíti e művészetet.
S beleviszi a köztudatba, hogy az érem és plakett igazán művészi technika,
amely éppúgy teremthet és terem remekműveket, akár a monumentális szobrászat.
Amely épp oly hű tolmácsolója a. művésziéleknek, mint a leghatalmasabb
szobor. Csak értő elmével, szerető szívvel kell eléje állani. E néhány
sornak is csupán az a célja, hogy az olvasót az érem és plakett néhány
művészi jellemvonására figyelmeztesse. Kívánatos volna, hogy valaki megösmertesse
közönségünkkel e pompás művészet történeti fejlődését is.
|