TÖRTÉNET
 
HÍREK ÉS
ESEMÉNYEK
 
ÉRMEK ÉS
PLAKETTEK
 
ALKOTÓK
 
KAPCSOLAT
 

 

 

 

PARTNER LAPOK

Gyűjtőkboltja.hu

NumizPortál




KEDVELT OLDALAK

Éremművészet.lap.hu

MNT - Magyar Numizmatikai
Társulat

MÉE - Magyar Éremgyűjtők Egyesülete

 

 

Lyka Károly: Az érem- és plakettművészet stílusa

 

Talán nem véletlen, hogy az emlékérem és a plakett mindig akkor virágzott legszebben, amikor a műveltség a leggazdagabb volt. A szociológus bátran állíthatná, hogy az a fajta társadalom adja a legszebb érmet, amely az emberek érintkezésének, kölcsönös elismerésének legfinomabb formáit tudta fejleszteni. Halk szavú bók minden érem és plakett: adó, amelyet a kölcsönös méltánylás határoz meg s az emberséges illemtudás osztogat. Az emlékérmeket és plaketteket, túlnyomó részben, nem lehet elválasztani egyes, pontosan meghatározható emberektől vagy eseményektől. Tehát az érmet is alkalom szüli. Ez a tiszteletadás pedig a finomult társaséletet jellemzi, amelynek első szabálya a noblesse oblige. Egy ilyen társadalomban szövik azokat a finom szálakat, amelyek végre egyetlen szerves egésszé kapcsolják azt s ennek nem nagy méretű, de hathatós beszédű és kiváltságos hirdetője egyebek közt az emlékérem és a plakett is. Mindenesetre a legművészibb tolmácsa.

Tehát, rögtön hozzátehetjük, nagyon exkluzív is. Nem bármily talajból nő ki. Nem akárki nyelvén beszél. Az emlékérem és a plakett legfinomultabb kiadásában különlegesség, amely nem bárki ízlését szolgálja. Eleve megkívánja a művészi érzés nem közönséges fokát, egy szinten áll a kor legmagasabb műveltségével, azt az elmésséget zárja magába, amelyet a kor legelőkelőbb társaságában élveznek, azt a jónevelést szolgálja, amelynek finomításán a kor elitje fáradozik, az az érzés lüktet benne, amely a társadalom elejét hevíti. És azután oly temérdek művészi finomság bányája, hogy aki azokat élvezni képes, máris felemelkedett egy magasabb szintre. Szinte azt mondhatnók, hogy van az emlékéremnek és plakettnek bizonyos közéleti szerepe is. Emberek emlékét, jelességét hirdeti, de mert csak nagyritkán készül egyetlen példányban, hanem többnyire szaporább, tehát terjeszti, széjjelviszi a derekasság elismerését. Olyan időkben, amidőn becse van az egyéni kiválóságnak, a plakett is e kiválóságnak hírvivője. Belekerül egy-egy példánya a múzeumokba s szilárd ércteste ott őrzi szinte elpusztíthatatlanul az ünnepeltnek nevét, jelességét. De Európa és Amerika finomabb társaságaiban szaporán alakultak magángyűjtemények is, amelyek messze földek érmeit és plakettjeit gyűjtik, kezükre jár az e téren már meglehetősen kifejlett kereskedelem és a művészeti alkotások nyílt piaca: a sok kiállítás is. Érdekes nyomon követni, mint viszi a szobrászat e kedves Benjáminja messze földre egy-egy szűkebb kör ünnepelt jelesének nevét is, akiről különben pár ezer kilométerre odébb senki sem tudna semmit. A maga nemében a jól rendezett érem- és plakettgyűjtemény miniatűr Plutarkhosz, a hírességek beszédes és tömör lexikonja. A parányi műalkotások, melyeket egy finomultabb formájú társasélet szült és nevelt, íme így hatnak vissza erre a társas rendre.

Teljesen hibás nyomon járnánk azonban, ha az emlékérmet és a plakettet csak mint érdekes társadalmi dokumentumot vizsgálnók. Fejlődésében, igaz, mindvégig megtartja érdekes kapcsolatát szülőokával s annak jelleme sűrűn tükrözik ezeken az érclapokon, mégis sokkal több az egyszerű dokumentumnál, mert hiszen művészet.

*

S ezzel az emlékérem és a plakett egyszerre úgy áll előttünk, mint egy népes család gyermeke. Vérségi kötelék fűzi a képzőművészetek többi technikájához. Várható, hogy találunk rajta oly bélyegeket, amelyek más technikákban is fontosak, de azt is, hogy akadunk különbségekre, amelyek elkülönítik a többitől. Megtaláljuk ezeket a vonásokat, ha különböző idők és különböző nemzetek jeles érmeinek és plakettjeinek szemlélésébe mélye-dünk. S ha ügyet vetünk arra is, miként készül az effajta mű.

Mindenekelőtt tudjuk, hogy szobrász művével van dolgunk s megeshetik, hogy a piciny éremnek ugyanaz a mintázó kéz adja meg a formát, amely öles, sokmétermázsás emlékszobrot alkotott. Bronzból való lehet mind a kettő, s keletkezhettek ugyanazon kedvező körülmények közt, az alkotó munkálkodás boldog óráiban De már eleve különbséget vet közéjük a többi közt a méret. Az emlékszobor temérdek anyagot zár magába, a plakettre elég néhány dekagramm bronz. Ha azt hinnők, hogy ez elhanyagolható külsőség, úgy bizonyára csalódnánk. A méret a művész műhelyében fontos együtthatója a készülő mű stílusának. Van akárhány kép és szobor, amelynek első láttára érezzük, hogy baj esett a méret körül: túlságosan kicsiny, vagy túlontúl nagy lett a mű. Ösztönszerűen, gyakran sok fejtörés nélkül érzi meg a mester, hogy mekkorára szabja művét. Aki erre ellenpróbát keres, könnyen megtalálja a műkereskedések kirakataiban és sok kiállításon. Rómában, Szent Péter terén Michelangelo Pietájának mindenféle anyagból való apró másolatait árulják s a kirakatokban e nagyméretű szobornak liliputi másait szépen sorba állítják: a legapróbb 3-4 cm. magas, de megvan félméteres magasságban is. Soha kínosabb, szorongatóbb érzést, mint amit ezek az agyontörpített készítmények keltenek. Épp oly kelletlen hatású például a sixtusi kápolna óriási mennyezetfreskója egy képes levelezőlap méreteire zsugorítva. Szélsőséges példák, de a gyakorlati életből valók s egy tekintet rájuk menten fölöslegessé tesz minden elméleti bizonyítást. Nem kevésbbé fonák a hatása egy óriásira nagyított miniatűr-festménynek. Erre már ritkán akad gyakorlati példa, de aki át akarja érezni a.méret ily erőszakos megváltoztatásának keserveit, állíttassa be a vetítőgépbe Rafael valamely gyöngéd Madonnáját, avagy Szinyei-Merse Majálisát s szörnyedjen el az óriási vetített kép üres lomposságán.

A helyes méretű emlékérem vagy plakett valóságos csöppség a nagy szoborhoz képest. Mégis, a beléje zárt művészet érdekesebb, hatalmasabb, többetmondó lehet. Pisanonak van egy emlékérme (1. kép),

Pisiano: Sigismondo Malatesta

1. kép
Pisiano: Sigismondo Malatesta

amelyről Sigismondo Malatesta zord, határozott jelleme oly remek közvetlenségben szól hozzánk, hogy ugyancsak soká kell keresnünk az óriási méretű szoborművek közt, amíg az erély és dac ily meglepő és nagyszabású előadásával találkozunk. Itt látható, hogy a "kicsiny" és a "nagy" jelzők mily óvatosan mérlegelendők.

Az igazi mester tapintata célba talál a méret megállapításánál. S ez most azért érdekel minket, mert az emlékérem és a plakett már eleve határokat szab a mesternek a méret megválasztása dolgában. Diktál neki és sugalló szóval figyelmezteti a korlátokra. S ennek fontos művészeti következményei vannak. Általában ritkaság az olyan művészi emlékérem, amelynek átmérője kisebb a három centiméternél vagy túllépi a tíz-tizenöt centimétert. A plakett nagyságának alsó határa átlag ugyanekkora, csak felső határa tágul esetleg nagyobbra. Nem puszta szokás vagy öröklött műhelysablón szabta meg a méreteknek ezt az optimumát, hanem vérbeli művészek helyes érzéke és bizonyos művészi szempontok mérlegelése.

Az emlékérem, mint szülőanyja, a szorosan vett ércpénz, már kicsiny méreténél fogva is kézbe vehető, forgatható, tapintható. Olyan tulajdonságok, amelyek azonnal elkülönítik a legtöbb egyéb fajta szoborműtől s amelyek szemmeltartása már különleges bélyeget nyom erre a művészetre. Kezünkben tartva egy ilyen kis remeket, már megállapítottuk azt a távolságot is, amely az érem vagy plakett leghelyesebb szemléletére alkalmas. Közelről nézzük, tehát egy mesternek sem juthat eszébe, hogy érmét úgy mintázza, mint a nagy távolságból vagy nagy magasságban elhelyezett szobrot. Mint a kis hollandi szobák számára készült hajszálfinom képek, a felület megdolgozása, a részletmunka dolgában eltérnek a nagy templomok óriási oltárképeitől, amelyek távolba való hatásra készültek, úgy az érem felületének, részleteinek megdolgozása is természetszerűen intenzívebb, mint a nagy szoboré. Ki építené érmét vagy plakettjét silhouette-hatásra vagy átlagos impresz-szióra? Célját tévesztené. Az érem kis mérete tiltaná el az efféle vállalkozástól.

E parányi műremek kezünk régtől elhanyagolt tapintóérzékének is ad munkát. Megtapintva omlós simaságát, a halkan mintázott formák fonadékát, újszerű, másutt nem tapasztalt plasztikai hatást kapunk. Mindenek felett azonban kaphat a szem tapintó képessége is élvezetes feladatot, amiről alább lesz szó.

Szorosan a méretből folyik egyik nevezetes és másutt ritkán található stílustulajdonsága az emlékéremnek és plakettnek: egészen kicsiny területen sokatmondó, jelentős dolgokat kell formálnia a mesternek. Mihelyst ezt a szempontot mérlegeljük: új, varázszsal teljes, lebilincselő világ tárul elénk: az a sokféle ábrázolás, amit az érem vagy plakett sima lapján ad a művész s az a sokféle mód, ahogy azt adja.

*

Az emlékérmek kilenctizedrésze egyik lapján képmást mutat. Hátlapja pedig a legkülönfélébb ábrázolásoknak színtere, amelyek vonatkozásban vannak amazzal. S mindkét oldalon még feliratok, udvarias, ünneplő mondások, vagy egyszerűen az ünnepeltnek neve olvasható. A betűk sora is, az ábrázolások is csekély mértékben domborúak, hogy az éremnek vagy plakettnek lehetőleg megmaradjon a lapos jellemvonása. A mesternek tehát eleve másként kell egy ily arckép, egy ily ábrázolás mintázásához fognia, mint amikor oly szobrászati munkáról van szó, amelyet minden oldalán megmintáz. Ez nagyon éles határt von ez érem plasztikája és az emlékszobor plasztikája közé és elvi jelentőségű. A mesternek le kell mondania egy sor fogásról, plasztikai célról, amelyet a minden oldalán megmunkált nagy szobornál érvényesíthet. De amit a réven vesztett, nyeri a vámon: egész sor oly szobrászati célzat merülhet fel az érem síkján, amelyről a nagy szobornál nem is álmodhatik.

Az érem és plakett lapja sík s abból domborodnak ki a formák. Aki azonban csak ilyen soványan fogná fel a dombormű természetét, nagyon fanyar eredményre jutna. Hisz semmi sem látszik egyszerűbbnek, mint egy köröskörül jól megmintázott képmást hosszában ketté vágni s egy-egy felét sima alapra ragasztani. Érzésünk azonban rögtön kimondaná rá a diagnózist: félszobor az, s nem egész dombormű. Nincs is példa a művészi érem és plakett világtörténetében az efféle eljárásra. Sőt éppen az ellenkezőjét látjuk. Elégséges Pisanonak az 1. képben közölt érmét megtekintenünk, hogy tisztában legyünk vele, mily más szándékok vezették e remek fej megmintázásánál az érem e kiváltságos géniuszának kezét. Az arcéi, sőt az egész arc folyamatosan, alig érezhetőn emelkedik ki az érem sík lapjából. Legdomborúbb a váll s a haj fürtök körül, mint azt e formák vetett árnyéka mutatja, de ott is oly csekély a domborodás, hogy inkább csak jelöli a mester, semmint adja. Ujjunk nem, csak látásunk-jobban gyakorlott érzékszerve veszi észre azt a lehelletes lejtést, amely a pofacsont kiemelkedését, a kissé beesett orcát, az áll ismét teltebb formáit érezteti velünk. Azt mond-hatnók, hogy a lejtés és emelkedés szinte alig van meg tényleg az arcon: csupán futó árny, a leghalkabb crescendo. S csodálatos, ha a mintázás e mesterművébe elmerülünk, egy pillanatra sem jut eszünkbe, hogy a mester e formákat tulajdonképen nem is csinálta meg, hanem csupán úgy tesz, mintha megcsinálta volna. Csak éppen pedzi, csak éppen céloz rájuk. Csak sugallja nekünk. Képzeljük el hamarosan, hogy e büszke, dacos fejet ebben a nagyságban, de a természetes domborodás tényleges arányaiban mintázza a lapra, hogy tehát Messer Sigismondo feje szinte félgömb formájában duzzad ki az éremből. Mily nyers prózát kapnánk! Mint bántana ez a köznapi kézzelfoghatóság, mily kevéssé foglalkoztatná képzeletünket, mennyire kettészeltnek, tehát megcsonkítottnak éreznők a képmást Ez a két ellentétes példa világossá teszi, hogy az érem és plakett mestere tulajdonképen nem adja egy arc, egy természeti jelenség okmányszerű öntvényét, nem adja az igazi, a centiméterrel és cirkálómmal ellenőrizhető formákat, hanem jelzi, sugallja, átalakított másukat, visszfényüket juttatja nekünk. Ha jól meggondoljuk, olyasmit csinál, amit a festő, vagy a grafikus műhelyéből már ismerünk. Ezek a mesterek is sík lapon, vásznon, falon, deszkán, papiroson dolgoznak. Ezek sem adják nekünk a testek tényleges domborodását, a messze hátranyúló tereket, a szoba mélységét, hanem csupán sugallják, csupán jelzik. Az érem mesterét ez a jellemvonás a festő és grafikus szomszédságába hozza, de egyben eltávolítja attól a művésztől, akit tulajdonképen legközelebbi rokonának gondolnánk: a nagy emlékszobor alkotójától.

Igaz, hogy a szobrász műhelyében akadunk oly munkákra is, amelyek első tekintetre sokkalta hasonlóbbak az éremhez vagy a plaketthez, mint a rajz vagy festmény. Mert megesik, hogy sík lapra mintázza valamely nagyobbméretű művét ő is, akárcsak medail-leur-kollégája. Domborműnek nevezik az ily munkát s valaki most már azt vélhetné, hogy az emlékérem vagy a plakett tulajdonképen nem is egyéb kisméretű összezsugorított domborműnél. Ezzel egyszerre megdőlne az éremművészet önálló stílusa s a szobrász, ha plakett-feladatot kap, egyszerűen követheti a dombormű sajátos törvényeit. Mindössze a méretet kell megváltoztatnia.

De ez az elméleti megállapítás megdől, ha egybevetünk egy sor mesteri domborművet egy sor elsőrangú éremmel. Mindjárt rájövünk, hogy finom elvi különbség választja el ezt a két műfajt egymástól.

Fel fog tűnni például - hogy a legfontosabbra utaljunk - a domborműveknek az a sajátossága, hogy mintegy távlati képet adnak, azaz érzékeltetik velünk a messze hátramenő teret, a terem vagy szoba.mélységét, a levegőben tovavonuló felhőket, a látóhatárt vagy egyáltalán a hátteret. A dombormű messze elcsalogatja a tekintetet s tulajdonképen úgy vagyunk vele, hogy nemcsak az ábrázolt embereket és tárgyakat látjuk, hanem a teret is érezzük, amelyben azok mozognak. Megkapjuk tehát a három kiterjedésű teret, e kifejezésnek valóban euklidesi értelmében. Tekintetünknek sehol sem szab határt a dombormű s szemünk teljesen érzi az egész teret, amely valósággal a dombormű mögött terül el. Mert távlati fogásaival idáig csalogatja el tekintetünket a plasztikai ábrázolásnak ez a fajtája. Egészen egyszerűen kifejezve ez annyit jelent, hogy a dombormű ábrázolása összeforr a háttérrel és sehol sem látjuk többé azt a sík lapot, amelyen a szobrász elkezdte mintázó munkáját. Eltüntette. Teret mimelt helyébe.

S vizsgáljuk meg most már az érmet ebből a szempontból is. Egy oly kimagasló mestermű, mint Pisanonak az 1. képben reprodukált érme, rögtön világos választ ad.

Bizony, a nagy mester e munkán semmi súlyt sem vetett arra, hogy Sigismondo feje mögött hátteret, vagy egyáltalán teret érezzünk. Mi több: kiemelte a jellegzetes főt a természetes környezetéből és senki sem tudná megállapítani, hogy szalont, bástyafokot vagy levegő-eget képzeljünk-e a fej háttere gyanánt. Ha akarnók sem tehetnők. Mert hisz akkor azt az abszurdumot kellene elfogadnunk, hogy a rettegett zsarnokot felnégyelték s most csak felső negyedének képét kaptuk. Aki ennek az éremnek sima lapját háttérnek akarná felfogni, annak el kellene fogadnia azt a nevetséges feltevést is, hogy a levegőben betűk lógnak.

Szándékosan választottuk ezt a beszédes példát. Primitívnek látszik, pedig fontos törvényről ad felvilágosítást.

Elmondja nekünk, hogy az érem mestere nem forrasztja össze ábrázolását az érem tulajdonképeni lapjával oly értelemben, hogy abból térhatású hátteret formálna. Elmondja, hogy tehát mesterünk az éremlapot mindig sík lapnak hagyja s azon van, hogy mi nézők is annak fogjuk fel. Mi több: meghagyva az érem sík alapját, azzal egyúttal határt is tűz ki önmagának, amelyet nem fog semmi távlati mesterfogás kedvéért áttörni. Nála az ábrázolás tényleg az éremlap síkján végződik, ő nem csalogatja a tekintetet az adott lap mögé.

Az érem vagy a plakett tehát híven megtartja születése helyét, mutatja a sík alapot. Hiszen ez természetes is. Az érem épp úgy, mint a plakett, kicsiny fémlap. A mester nem rejti el ezt az ősi alapvonását.

Ezek után azonban azt is hihetnők, hogy tehát ezeknek az apró remekműveknek stílusa egybevethető a különféle síkdiszítmények, a síkká stilizált üvegfestmény, mozaik, szőnyeg stílusával. A plakett és emlékérem azonban még a legtágabb értelemben sem síkdíszítmény. Mert hisz fölülete tényleg nem sík, hanem a lassan lejtő, enyhén domborodó formák hullámos folyamatából áll. Sem a grafikus, sem a festő nem követheti medailleur-kollégáját ezen a téren. Világos, hogy az érem és plakett külön és önálló nyelv, amelyben találhatók ugyan a szomszédságtól átvett jövevény szók, de amelyek finoman szerkesztett külön grammatikája van, külön szófűzése, külön lelke. E nyelvében él az emlékérem és a plakett is.

*

Ennek a vonzó kis világnak atyafiságát szemlélgetve még sok oly jegyet találunk, amelyek - míg elválasztják az érmet egyéb technikáktól - mégis egyezéseket mutatnak s így az érmet is szorosan benntartják a képzőművészetek családi kötelékében. Az imént láttuk, mi különíti el a mesteri érmet a domborműtől és a művészi síkdiszítménytől. De ha ugyancsak Pisanonak egy másik remekét (2. kép) a Lionello d'Este házasságának ünneplésére

Pisano: Lionello d'Este

2. kép
Pisano: Lionello d'Este

készült érmet nézegetjük, hirtelenül oly művészi célzatokra bukkanunk, amelyeket jól ismer és állandóan gyakorol a síkdiszít-mény mestere is. Ennek az éremnek hátlapja szokatlanul gazdag ábrázolású. Ámor isten kottát tart az oroszlán elé, amely most. kénytelen-kelletlen leveti zordonságát és beletanul a múzsák szelíd játékaiba. (Az oroszlán itt célzás Lionello nevére, akit a szerelem ereje meghódít.) Képzeljük el, hogy a mester csak éppen e két alakot mintázta volna a sima lapra, mily unalmas üresség támadt volna fönt és lent, mint billentené el ez a két alak a kerek lap egyensúlyát. Ha e képzelt képet szemünk előtt tartjuk, megértjük a finom művészi célzatot, amely az előtérben sziklákat, kövecset, a háttérben gályákat, madarat, betűket helyezett el. Nem mintha e formákkal most már világossá tette volna az ábrázolást, hanem azért, hogy az üres helyek ne maradjanak semmitmondón puszták, hogy holt pontok ne támadjanak, hogy az egyensúly helyreálljon. Mi más ez, ha nem a síkdiszítő mesternek térkitöltő célzata? Alak, előtér, háttér, betű mind úgy helyeződik el az érem és a plakett lapján, hogy az ábrázolás formailag kerek, harmonikus, egyensúlyzott legyen.

Mint adott területet fogja fel tehát az érem mestere azt a fémlapot, amelyre ábrázolása életet juttat. A kerek, négyszögletes (vagy olykor ovális) fémlap széleit tekinti elmozdít-hatatlan határsorompóknak komponáló munkája közben. Hogy ez így van, arról maga a mester világosít fel minket sokféle módon. Nézzük meg az 1. képet: a sokbetűs felirat körülövezi az érem peremét, szegélyt, keretet juttat a fémlapra, mint ahogy a festő keretet készíttet festménye számára. Ezzel körülírja, maga határolja el művét, önállóvá teszi, minden egyébtől elszigeteli. Formailag helyesnek és művészi célzatúnak éreznők ezt a köriratot akkor is, ha az értelmetlen betűsorból állana, mert világos, hogy mi ennek a sok betűnek artisztikus feladata. A mester nyilván nem elégszik meg azzal, hogy a fémlap már magában véve körül van határolva, hanem azon van, hogy az egyforma nagyra szabott, sűrű sorba rakott betűszalaggal még egyszer körülírja mintázó munkálkodásának területét, újra hangsúlyozza a teret, amelynek keretei közt keze dolgozni fog.

A betű, a felirat ily célzatú felhasználása rendkívül gyakori. De nemcsak keret formálására használhatja fel a mester, hanem okkalmóddal térkitöltő elemek is, mint azt a Lionello d'Este ünneplésére készült érem mindkét lapja mutatja (2. kép).

*

Puszta ornamentummá mégsem válik a felirat, mert az emlékérmen és a plaketten van egyéb, különleges rendeltetése is. Legtöbbször egyszerűen felvilágosítja a nézőt arról, hogy kinek képét látja az érmen, vagy hogy milyen esemény került ábrázolásra. Egy-két rövidre fogott dicsérő mondat, egy kurta bók, vagy olykor néhány verssor járulhat hozza az érem hősének kiemeléséhez. Gyakran elmondja, a körirat azt is, hogy mily ötletből, mily alkalomból készült az érem. S magában foglalhatja a mester nevét is (mint pl. a Lionello-érem).

Ez volna a körirat informatív feladata. Diszítő szerepén kívül tehát felvilágosító, magyarázó is. Mint ahogy magyarázó megjegyzéseket felvilágosításokat, célzásokat tartalmaz rendszerint az érem és a plakett mind az a sokféle ábrázolása, amely rajta az arcképen vagy a megörökítendő eseményen kívül látható. Az ábrázolásnak ezt az ötletét, ezt a librettóját láttuk már a Lionello-érmen. Ott az oroszlán, amelyet Ámor-isten énekelni tanít tulajdonképpen megmintázott szójáték vagy legalább is a névnek szinte hieroglifikus átírása. De még egyéb is: allegória, mert hisz egyúttal a szerelein hatalmát érteti meg velünk, még pedig éppen Lionello házassága ötletéből Ez telivér renaissance-gondolat, de a vonatkozások ily gazdag és sokoldalú össze-bonyolítása nem minden korszaknak okozott fejtörést, a legmodernebb emlékérem és plakett például ritkán megy ennyire. Oly időkben, amidőn nagy volt a becse a filológiai elmésségeknek, megesett, hogy sok érem ábrázolása valósággal képrejtvénnyé lett, amelyet csak annak rendje és módja szerint iskolázott elmék tudtak megfejteni. Ez a skolasztikus vagy filológiai magyarázgatás koronkint hozzájárult ahhoz, hogy az érem vagy plakett ábrázolásait csupán egészen szűk társadalmi körök érthették meg s a nagy tömeg számára az érem e vonatkozásai elvesztek. Olykor csak hosszas filológiai, archeológiái vagy történeti egybevetésekkel vált egy-egy ily ábrázolás rejtett tartalma érthetővé. Azokban a korokban pedig, amidőn a XIX. század költői Klóékról és Thirzisekről zengtek lirai verseikben, az emlékérmen is sűrűn megjelenik a klasszikus mitológia sok alakja, mint oly allegória, amely az ünnepelt erényeit vagy jeles tulajdonságait szimbolizálja.

Mindez azonban még nem jelent valamely szorosan vett művészi feladatot. Mert az érem és plakett ábrázolásának tárgya és felirata nem okvetlenül a mintázó művész találmánya. Készen kaphatja, vagy át is veheti máshonnan. A művészi megoldás problémái ott kezdődnek, amikor ezeket a librettókat, ezeket a tudományos vagy költői tárgyakat mintázó fájával formailag megalakítja az adott kereten belül. Ennél a munkánál dől el, vajjon banális üresség vagy remekmű fogja-e ékesíteni a parányi fémlapot.

*

Terjedelmes kompozíciók természetesen nem férnek a kicsiny felületre. A méretnek az a korláta arra biztatja a mestert, hogy ábrázolása tömör, kevéssel sokat mondó legyen. A másik veszedelem az volna, ha a mester ábrázolása éppen a méret kicsinységénél fogva szegényessé válnék. Mély különbség van azonban a tehetetlen ember kevésszavúsága és a bölcsnek szófukarsága közt. Az emlékérem és a plakett ezen téren is elárulja, híven jellemzi szerzőjét.

A francia köztársaság negyedszázados fönnállásának ünneplésére készült Oscar Roty-nak az az emlékérme, amelyet 3-ik képünk mutat be.

Roty: A Francia Köztársaság 25 Éves Fennállásának Emlékérme

3. kép
Roty: A Francia Köztársaság 25 Éves Fennállásának Emlékérme

Sík szántóföld terül el a látóhatáron (egy eke jellemzi), s fölkel a nap. Hangos szóval üdvözli a virradatot a kakas. Itt s ebben a vonatkozásban, ez a kakas (latin nevére való célzással) Gallia, Franciaország. S a "nap a szabadság napja, amely kisütött erre az áldott, termékeny földre, negyedszázaddal a lapra írt dátum előtt. Alig két-három négyzetcentiméternyi a szántóföld képe: mégis mesteri módon kelti fel bennünk a végtelen róna képzetét. Szinte elveszőn piciny a napkorong látható része, de a merészen vont sugarak, amelyek ornamentálisan hálózzák be az érem felső részét, hirtelenül jelentékennyé teszik formáját. A kakasnak nekiágaskodó alakja pedig félreérthetlenül sugallja nekünk, hogy hangos szóval üdvözli a pitymallatot.

Az arzenális, amelyből a mester e műhöz kellékeit vette, éppen nem bő. Mindössze néhány forma. De amint elmésen egybekapcsolta, amint formális hangsúlyt tudott juttatni a lényegesnek s kivetett minden cicomát: egyszeribe szélessé, nagygyá, kifejezővé, behatóvá tette ábrázolását. Van benne valami a közmondás tömörségéből.

Egy másik francia mester, Dániel Dupuis, plakettet mintázott "Kertészet" címmel (4. kép). Az egyik lap szögletében kis gyermek ül a gyepen. Egyetlen sudár fa magaslik mellette, de érezzük, hogy egy egész liget zöldéi mögötte. Az előtérben csak pár szál fű meg virág.

Dupuis: A kertészet

4. kép
Dupuis: A kertészet

De a mester egy virághímes rét egész ősi pompáját tudja vele sugallani. A természet gyermeke játszadozik a természet legszebb ékszereivel. A másik lapon a kultur-ember mívelés alá fogta a vad bokrot. Két nő ojtogat egy cserépben ápolt rózsatőt. Kezük mozdulata, testük hajlása intenzive érzékelteti velünk a szeretetet, az óvatosságot, az elmélyedést, amelylyel a nemesítő munka folyik. Csak néhány alakot varázsolt e lapra a mester. De mindent megmondott vele.

Ez az elmélyedés és intenzív kifejezés a remekművek egész sorát teremtette meg. Itt csak egyes példákra utalhatunk. Az irgalomnak, a segítségnek képét formálta ugyanez a mester egyik érmére (5. kép).

Dupuis: A segítség

5. kép
Dupuis: A segítség

Összetörve ül a koldusasszony a templom lépcsőjén, ölbe-való kis gyermeke félénken simul hozza. De hirtelenül, sietve megjelenik az irgalom: támogatja, felsegíti a szegény asszonyt alélt-ságából. Az emberi érzések egész sora él ezen a képen. Sőt a mester ezeket az érzéseket tömörré, behatóvá tudta tenni azzal a móddal, ahogyan előadja. A három alak formai egységgé tömörült, hézagok, rések, hátterek nem választják el egymástól. Ahol ily kevés forma fér el, mint ezen a kicsiny lapon, a mesternek finom érzéke mindenféleképen je-lentékenynyé tudta tenni azokat. Messze előrenyúlnak a koldusasszony lábai: ezzel a felső test lankadtsága. aláhanyatlása még érzékelhetőbbé válik. Nem a mindennapi élet ruháját viselik ezek az alakok, hanem oly öltözetet, amelynek szabadon omló bő redővetése újra aláhúzza, újra hangsúlyozza a lábak, a karok mozdulatait. S ezzel a testek mozdulata kifejezőbbé válik. Figyeljük meg, mint rajzolják meg újra a koldusasszony ruhájának zegzugos vonalai a lépcsőfokok perspektivikus képét. Nélkülük ezek a lépcsőfokok talán inkább csak az éremre húzott rovat-koknak hatottak volna. A kompozíció módja, a formák kapcsolása, a körvonalak vezetése, íme, mind egy azon merőn művészi célt szolgálja.

Vessünk még egy pillantást Alexandre Charpentiernek egy plakettjére, amely 6-ik képünkön látható. Egyszerű, finoman mintázott képmás az előlap dísze. Három szó világosít fel arról, hogy mily ötletből készült a mű. A hátlapon pedig annak az anyai szeretetnek mesteri képe, amely e plakettet létrehozta.

Charpentier: Teréz

6. kép
Charpentier: Teréz

Hűvös allegóriák, készen kínálkozó mitológiai vonatkozások vagy elmés célzások helyett a mester egyenesen és közvetlenül az anyát mutatja nekünk, aki gyöngéden, hő szeretettel táplálja gyermekét. Nincs ezen a lapon egy négyzetmilliméternyi forma, amelyet mesterségbeli raffinement hozott volna létre. Szimpla szeretet vezette a mestert egyenest in medias res.

Az emlékérem és plakett imént hangsúlyozott jellemvonásai korántsem zárják ki a mintázás gazdagságát. Már Dupuy és Charpen-tier munkáin megcsodálhattuk a test és a drapéria dús formálását. Egy nagyobb méretű emlékérem, amely Oscar Roty kezéből került ki (7. kép), mutatja, hogy maga a plasztikai előadás mily gazdaggá válhatik ott, ahol a mester tapintata helyénvalónak tartja.

Roty: Chevreul

7. kép
Roty: Chevreul

Chevreult, a nagy tudóst ünnepli ez az érem, mint azt a hátlap elmondja. De nézzük meg az előlapon az arcképet, ezt a tipikus gall főt, amelyet jól megszámlált száz esztendő redője barázdál végig. Szinte azt hihetnők, hogy az arc e beszédes hieroglifjeiből egyet sem engedett el a mester, oly meglepő teljességben változik e kicsiny területen is az izmok és a bőr formajátéka. A lengő dús haj szinte koronát von köréje. Valóban dússá azonban ott válik ennek a mesternek képzelete és formáló ereje, amikor egészen szabadjára hagyva a maga legszemélyesebb élményeit, érzéseit tolmácsolja. Azt mondhatjuk, hogy valósággal ércbe öntött lirai költemény az a kis plakett, amelyet "egy szép nap emlékére" barátjainak szánt (8. kép). Egy sor felirat "in laboré quies" magyarázza az előlap pompás ábrázolásának értelmét.

Roty: Egy szép nap emlékére

8. kép
Roty: Egy szép nap emlékére

A néző azonban e magyarázat nélkül is átélné az egésznek tiszta hangulatát. Egy önfeledten boldog-óra képe: künn a természet nagy szabadságában hatalmas tölgy derekához támaszkodva mélyen belemerül olvasmányába egy nő. Virágok bólintgatnak feléje a mezőről, amely változatosan tagolva elnyúlik az egész látóhatárra. Tiszta, felhőtlen az ég. Néhány magános fa emelkedik a horizonton: hogy így magukban állanak, pici méretük ellenére is termeteseknek hatnak. A mintázófa talán csak néhányszor szaladt végig e mező és e háttér felületén: mégis rajta van egy változatos táj gazdagsága. Vegyük hozzá ez átszellemült, elmélyedt arc lélektani jellemzetességét, mozdulatának báját, az öltözet sokatmondó redő-játékát: akkora gazdagságot kapunk itt néhány négyzetcentiméternyi felületen, amilyent akárhány nagy festmény nem adhat nekünk. Mintha ez a kis felület arra késztetné - mi több: ihletné - a mestert, hogy mondanivalóját komprimálja, tehát annál behatóbban adja, akárcsak a Napkelet mesterei, akik egy egész rózsaliget illatát tömörítik pár gramm rózsaolajba.

Roty "egy szép nap emlékére" zárta ebbe a kis mesterműbe legegyénibb hangulatát. A maga kedve szerint, a maga céljaira készítette ezt a plakettet. Nem mindig ily szabad és zavartalan az emlékérem vagy plakett megteremtése. Gyakran megesik, hogy akár a megrendelő, akár valamely különleges cél előre megköti a mester kezét. Példát szolgáltat ilyesmire Roty egyik plakettje, amelyet a Christofle-cég százéves fönnállásának ünneplésére készített a cég megrendelésére (9. kép). Annyiféle vonatkozásnak kellett itt helyet szorítani, hogy a mester a plakett mindkét oldalát három-három külön mezőre volt kénytelen osztani.

Roty: A Christofle-cég plakettje

9. kép
Roty: A Christofle-cég plakettje

Afféle triptichon lett belőle; a középen a tudomány allegóriája kapcsolatban Chris-tofle alakjával, balra az ipar, amelyet bőven szemléltet az egész gyártelep távlati képe, jobbra a művészet: valamennyi közt a legszabadabb alkotás. Bármily örömet kelt is a nézőben az egyes részletek pompás megmintázása: azt a tiszta élvezetet, amelyet a 8-ik képen bemutatott plakett kelt, ez a túlságosan bő, túlságosan sokat markoló librettó nem ébreszt. Talán szükséges volt e példára is hivatkoznunk, hogy meggyőződjünk róla, mily veszedelmet rejthet magában még egy nagy mester műhelyében is a témaáradat, a mondanivalóknak halmozása, a túlságos, minden oldalról való magyarázat, s ezzel ellentétben mily művészien hat az a szűkszavúság, amely e művészet remekeit kiválóan jellemzi s amelyre egyenest ennek a műfajnak kicsiny mérete ihleti a mestert.

*

Az imént az emlékérem és a plakettnek egy oly jellemvonását pedzettük, amely a szerzőjének egyéniségével függ össze. Láttunk egy teljesen szabadon termett művet s egy másikat, amely bőven körülírt megrendelésre készült. Amazt mindenki magasabbrendűnek fogja tartani emennél. Szabadabban, külső beleavatkozástól mentesebben nyilatkozhatott meg rajta a szerző érzése, egyénisége. Az emlékérem és a plakett tehát tükrévé válik a mester egyéniségének. S éppen ez szenteli ihletett művészetté. A mód, amelyen egy-egy mester felfogása, előadása, művészi álláspontja a plaketten és emlékérmen tükröződik, természetesen sokféle. Gyöngé-debb vagy zordabb természete, játszi vagy elmélázó hangulata megjelenhetik ez apró remekműveken is. Matteo Pasti-nak van egy érme, amelyet a híres Isotta da Rimini dicsőítésére mintázott (10. kép) Cikornyátlan, végtelenül gondos munka. Igazán a legmélyebb művészi pietás gyümölcse.

Pasti: Isotta da Rimini

10. kép
Pasti: Isotta da Rimini

Mind a két lap formái alig-alig domborodnak elő alapjukról. Mintha nem is mintázta, hanem féltőn simogatta volna a mester anyagát. Csupa lehelletes könnyedséget mutat itt e kemény fémlap. S helyezzük melléje Gian Francesco Caroto egyetlen emlékérmét (11. kép), hogy a vér-mérsékbeli és előadásbeli különbség azonnal szembeszökjék.

Caroto: Montferrati Bonifác

11. kép
Caroto: Montferrati Bonifác

A Bonifazio érmén nagy a fény és árnyék kontrasztja: erősen domborodik ki minden forma. A hátlap Herkulese, aki a Bűnt legyőzi, érdes erejű. A küzdő alakok heves mozdulata, az inak feszülése, a helyzet meglepő szokatlansága, a háttér teljes elejtése oly művészt árul el, aki a műben mindenekfelett az erőt, az érdességet, a hatalmat akarja szóhoz juttatni. Az erő és szi-lajság e képe mellé helyezzük Niccolo Fio-rentinonak egyik érmét, amely a szerencsétlen Giovanna Albizzi-t ünnepli (12. kép). Mindkét lapja selymesen lágy mintázású és szinte a clair-obscur hatását kelti.

Niccolo Fiorentino: Giovanna Albizzi

12. kép
Niccolo Fiorentino: Giovanna Albizzi

Érdekességnek, hévnek semmi nyoma. Ünnepélyes, majdnem melankolikus hangulat bája terjed szét e képeken: Botticeli Firenzéjének finom érzésvilága ez. Sugallja nekünk e sajátos hangulatot egész nyíltan, az előadás külön nyelvén. Minden szeglet megtompult, minden kéménység lefokozódott. A kiszökő éles formák belevesznek a fény és árnyék halk változataiba. Mégsem vált édeskéssé e mű. A gyöngéd melankóliának egy csöpp ürme juttatja rá a jóleső fanyarság szelid árnyalatát.

Ha ezekután egy tekintetet vetünk Andrea Guazzalottinak kalábriai Alfonzot ünneplő érmére (13. kép), úgy annak hátlapja az imént szemlélt érmek mellett csaknem a statisztika prózájának hat: nagy felsorolás, amelyben bőven elmondatik, mint vonul be gyalog és lóháton egy egész hadsereg Nápolyba, sőt láthatók a hegyes-völgyes városrészek, a stratégiaiing fontos pontok is. Még az időjárás is dokumentált.

Guazzalotti: Kalabriai Alfonzo

13. kép
Guazzalotti: Kalabriai Alfonzo

Hogy mily előadásbeli problémákat tűzhet maga elé az érmelő mester, arra feltűnő példával szolgál egy magyar származású mesternek, Wiener Jakabnak a bécsi Szent István templom külső és belső képét mutató érme (14. kép). Egy másfélszáz méter magas épület, féldeciméternyire redukálva!

Jacques Wiener: A Bécsi Szt. István Templom

14. kép
Jacques Wiener: A Bécsi Szt. István Templom

S mégis rajta vannak a támasztópillérek, a fia-tornyocskák, az áttört művek, a torony ezernyi levélcsomója. Inkább mikrogrammnak hat, semmint mintázott műnek, a türelem, éles szem, biztos kéz és rendületlen kitartás e tűzpróbája. Hát még a templom belseje! Mély perspektívában tárulnak elénk a templomhajók pillérkötegei, a belőlük sugarán szerteágazó ívbor-dák, az egész csillagboltozat, a szerkezet minden aprósága. Ily nagy távolságok, erős mélyedések, messzenyúló terek szemléltetése nagyon kedvére volt ennek a mesternek s szinte azt vélnők, hogy a távlattan igazságaiért élő-haló szaktudóssal van dolgunk, aki a parányi fémlapot felhasználja egy hátborsóz-tató perspektivikus feladat biztos megfejtésére. A geometria legyőzte a múzsát.

*

Wiener művén kívül összes eddig bemutatott érmeinket és plakettjeinket két korszakból szemelgettük: az olasz quattrocentó-ból és a modern francia művészet virágkorából. Ezzel megkönnyítettük feladatunkat, mert e két korszak egyúttal az érem és a plakett nemes művészete virágzásának is fénykora. Akkor éltek legnagyobb mesterei, akkor bontakoztak ki tehát az érem és plakett sajátos stílusának legfeltűnőbb bélyegei is. Minket a stílus e jellemvonásai érdekeltek eddig leginkább. Hisz ezek révén különödik el a plakett és az érem a többi technika alkotásaitól, ez ad neki külön zamatot és művészi értéket. A stílusnak ezt az alapvető jegyeit megtaláltuk két egy mástól meglehetősen messze eső korban: a XV-ik és a XIX. században, két külön világban: Olaszországban és Franciaországban. S mindjárt hozzátehetjük: megtalálhatjuk minden idők jeles plakettjein és érmein minden nemzet művészete körében.

Mégis, finom vonások választják el ezen a téren is a korszakokat és nemzeteket. A quattrocento, amidőn az érem művészete először virul fel hatalmasan oly mester kezén, mint amilyen a nagy Pisano volt, már olyannak mutatja ezt az új műfajt, hogy az másutt nem is lokalizálható, csak e kor Olaszországában. Megvan benne a virulásnak induló renaissance minden bubája. Él benne a művészi naturalizmus: nézzük meg Pisano és Pásti művein az emberi alakok az állatok természetutánzó mintázását. A művészek most fedezik fel frissen a viruló természetet: új felfedezéseikkel gyorsan ékesítik az éremnek íapjait is. A kor az érdekes, különálló karakterek kora, az uomo famosó-ké: nézzük meg az érmeken a lebilincselő jellemképeket. Az emberek erős és dacos ösztönemberek: minden szépítgetés, minden beállítás nélkül kapjuk őket az érmek képmásain. Sigismondo Malatestával, a korai renaissance dacos és kemény zsarnok-típusának képével már megismerkedtünk (1. kép). Ő a kor egyik nagyon jellemző férfitípusa. A másik típus, s a kortól elválaszthatatlan: a humanista tudósé. Őt is megmintázta Pisano bűvös keze Vittorino da Feltre emlékérmén (15. kép).

Pisano: Vittorino da Feltre

15. kép
Pisano: Vittorino da Feltre

A kor asszonyaival megismertet, minket a már bemutatott érmekről vett 10. és 12. kép.

Harmatosan üde és közvetlenséggel teljes volt a quattrocento, van benne valamelyes naiv, sőt olykor népies vonás is s ha az utóbbi nem is csillan meg a kor emlékérmein, annak tudjuk be, hogy ez a művészet talán valamennyi közt a leginkább exkluzív volt. Végképpen azzá lett s egészen udvari művészet a XVI. században, a cinquecentóban. A fejedelmek pénzverőinek jól dotált hivatalnokaivá lesznek az érem mesterei, műveikből egész múzeumokat állíttat össze az udvar. Csak egy példát ragadunk ki a Cinquecento idevágó művei közül: II. Cosimo és ausztriai Mária Magdolna emlékérmét, amelynek szerzője Gasparo Mola (16. kép). Még hű arckép ez a kettő, csak az emberek változtak meg.

Mola: II. Cosimo és Felesége

16. kép
Mola: II. Cosimo és Felesége

Előkelő grandezza a testük tartása, pompázó, szertatásos öltözékük nem kedvez a természetes, temperamentumdiktálta mozdulatoknak, inkább az udvar reprezentatív fogadtatásaihoz illik. A dacos, büszke, erejét nyíltan fitogtató zsarnokból választékos ízlésű, előkelő, személyesen hadba nem induló monarka lett. Finom illemtudás, csiszolt udvari etikett váltja fel az apró zsarnok otthonában dívott fellobbanáso-kat, a hirtelen kardrántást, a tőrrel való politizálást. És előkelően hűvössé lett a művészet is: minden leszűrődésre, formai megtisztulásra, elóadásbeli ünnepélyességre igyekszik. Az emlékérem, amely oly szapora volt a quattrocentóban és oly tősgyökeres zamatot kapott a kortól és számos mesterétől, a cinque-centóban maga is hűvösebbé, szertartásosabbá, átlagosabbá lett. Legjobb darabjain még megmenti művészi értékét az, hogy a raja mintázott arckép mégis bizonyos természetmegfigyelésre, jellemábrázolásra biztatta a mestereket. A kor azonban rányomta bélyegét erre a művészetre is.

A barokk világ, amely a renaissancet követte, nem látta az emlékérem és a plakett igazi virágzását. Teljesen udvari művészetté válik ez a technika egészen a polgári osztály uralomra kerüléséig. És exkluzívebb, mint valaha. A kor szelleméhez mérten túlteng benne az allegória, amelybe a ruhafodrok lengése, a sziklarétegek halmozása, húsos, vastag levelű növények, nehéz sisakok és vértek rámintázása sem tud életet és változatosságot juttatni. Mint a legtöbb technika, az is a francia királyi udvarban kap igazi otthont s onnan árad világgá. Még legjobb mestereinek kezén sem születik újjá, nem ad új alapokat. Képviselői közül a legjavából való Augustin Dupré, akinek XVI. Lajos ünneplésére készült érmét a 17. képünk szemlélteti. Ezen a munkán az a bensőség és közvetlenség, amely oly sajátos varázst von a quattrocento érmeire, már nyomaiban sem él. Még az egyébként jeles mester is konvencionálissá válik.

Augustin Dupré: XVI. Lajos király

17. kép
Augustin Dupré: XVI. Lajos király

Személyesített folyók, egy antik puttó, mitológiai jelvények százszor ismételt alakjai magyarázzák a librettó célzásait. A heverő és ülő alakok mozdulatai a kor minden szobordíszes kertjében számtalan kiadásban láthatók. Erőltetett formájú, túlzottan terpesz-kedő sziklák és növények üres dekorációvá lesznek.

És midőn a XIX. században beköszönt az empire és Franciaországból világhódító útjára indul: az emlékérem is lassankint magára ölti a klasszicizáló akadémia jellemző bélyegeit. Soványnyá lesz, hideggé válik, néhol már csaknem üres séma. Klasszikus arcélt, klasszikus hajviseletet utánzó képmások kerülnek lapjaira. Pszichék, géniuszok, múzsák adnak literátus magyarázatokat. S mert oly sűrűn szerepelnek, nincs is már érdekes mondanivalójuk. Legfeltűnőbb a test és a ruha megmintázásának sematikus módja. A karok, arcok, mintha esztergapadról kerültek volna ide. Hűvösen szabályosak. A ruharedők geometrikusán omlanak, mintha formálásukhoz körzőhöz nyúlt volna a mester. A mozdulatokban benn van a kor negédes érzelgősscge. A sok példa közül elég, ha a kor egyik ösmert mesterének, a magyar származású Böhm József Edgárnak Schubert Ferenc ünneplésére készült érmét mutatjuk be (18. kép).

Böhm: Schubert Érem

18. kép
Böhm: Schubert Érem

Csak akkor kezd új vér csörgedezni a már véznává lett technikában, midőn a XIX. század közepe táján és második felében a mesterek álláspontja és a kor érzése megváltozott. Nem fejedelmi udvarok, királyi pénzverő intézetek monopóliuma többé az emlékérem és a plakett, hanem azé az új hatalomé, amely a francia forradalom óta urává lett a világnak, új műveltséget, új tudományt teremtett s gyökeresen megváltoztatta a gazdasági és szellemi életrendet, vele az általános érzületet is. A polgárosztály válik mecénásává az emlékérem és plakett művészének. S a művészek is ennek az osztálynak gyermekei, vele éreznek, osztják vágyát, gondjait. Nemcsak, hogy az összes képzőművészeti technikák a naturalizmuson újhodnak meg, hanem a kor természettudományi, kutató eszejárása is kedvez a behatóbb természettanulmánynak. A mesterek lerázzák magukról az akadémiák porát és hévvel vetik magukat a jelenségek átkutatására. Nem a pénzverők pontosan megállapított szabályzata vezeti kezüket mintázás közben, hanem azok az élmények, amelyeket nekik a formák dús világa juttat. Nem is többé a fejedelem vagy egy exkluzív társadalmi rend sematikus és szertartásos ünneplése a feladatuk, hanem követhetik a szivük vágyait. Ezerféle a megrendelő: a téma tehát soha nem látott változatosságul.

Franciaországban, amely a XIX. században a képzőművészetek megújhodásának fészke, támad új életre az emlékérem és a plakett is. A tehetségek egész sora dolgozik nagygyá fejlesztésén. A legnagyobbak közül már szóltunk egy néhányról: Ponscarme, Roty, Charpentier, Dupuis hősei e mozgalomnak. Jules Clément Chaplain nevét nem szabad kihagynunk e sorból: méltó társuk a kor szellemét, érzését kifejező művészetben (19. kép).

Chaplain: A munkás otthona

19. kép
Chaplain: A munkás otthona

Mint találtak rá e mesterek és társaik az érem és plakett már-már veszendőbe indult stílusára, mint fejlesztették azt nagygyá és egyénivé, arról már szóltunk. Munkálkodásuk egy nevezetes eredményét kell még kiemelnünk: ők váltak tanítómestereivé egész Európa modern érem-művészetének. Nem mintha új szabályokat, új modus procedentit nyomtak volna tanítványaik kezébe, hanem mert megszabadították őket a régi akadémikus szabályzattól. Gyönyörű műveik mindenha öröme lesznek a művészetet szerető embereknek. Tanító-érdemük nem kevésbbé hervadhatatlan. Legnagyobbrészt az ő hatásuk alatt bontakozott ki a szomszéd Németország modem plakettje is s immár oly neveket mutathat fel, mint Hildebrand, Hahn, Wrba, Römer. Mi magyarok is sokat köszönünk nekik.

Az érem és a plakett stílusának sajátságait tolmácsolta nekünk az a néhány mestermű, amelyet az imént vizsgáltunk. Valamennyi ugyanazoknak a művészi igazságoknak volt szószólója. Pedig némelyiküket több évszázad választja el egymástól, másrészt széles földrajzi zónák is terülnek el köztük. Láttunk olasz és láttunk francia érmeket. De magyarokat is. Ezek is testvériesen illeszkednek bele a nemzetközi érem-múzeumba s nem éppen a legutolsó rangban kapnak helyet. Pedig szinte úgy vagyunk, hogy a közönség nem is tud valamelyes magyar érem- és plakettművészetről és általános meglepetést keltett, midőn a mi éremügyünk hű őrzője, a "Magyar Éremkedvelők Egyesülete" 1907-ben külön kiállításban mutatta be a magyar érmelés termékeit. Kézzelfogható módon bizonyult be, hogy ezen a téren van már multunk s van jelenünk is.

A múlt, igaz, épp oly küzdelmes, épp oly szomorú menetű és vérvesztéssel teljes, mint többi művészeti technikánké. A honi földből gyengén sarjadzik elő egy-egy magrügyccske: névtelen hősei az éremnek, munkálkodásuk azonban megszakad. Ha hirtelenül szükség van művészi éremre, úgy vagy honi pénzverők, vagy külföldi mesterek kapják a megbízást, vagy olyasvalaki, aki a pillanatnyi szükségletnek megfelelően improvizál néhány darabot Buda visszafoglalását csaknem másfélszáz emlékérem ünnepli, ezeknek csupán egy százaléka, magyar. Utána ugyancsak keresnünk kell, míg ismét nyomára akadunk a magyar emlékéremnek. Igaz, hogy ez a tárgykör még nincs teljesen felkutatva, de szinte kizártnak tarthatjuk már ma is, hogy valamely nagy meglepetés érje e korban a műtörténetet. Mi több, el kell fogadnunk azt a feltevést, hogy egész napjainkig csak éppen tengődött érmelő művészetünk. Aki idevágó adatokat böngészget, fel fogja jegyezhetni, hogy a XVIII. század négy olyan mesterrel ajándékozta meg Magyarországot, akik az érem művészetével foglalkoztak. Ebben a században született Stuckhart Ferenc (1778 körül), Fürst Móric (1782), Ferenczy István (1792) és Böhm József Dániel (1794). De a négy közül három elveszett számunkra, a negyedik pedig, Ferenczy letört. Stuckhart Bécsben élt, Böhm is, Fürst pedig Bécsben, Milanóban, végül pedig Észak-Amerikában működött. Stuckhart élete folyásáról nem sokat tudunk. Böhmre nagy megtiszteltetés várt idegenben: majdnem egy emberöltőri át igazgatója volt a bécsi vésnökakadémiának. Fürst pedig Philadelphiában végigérmelte az Unió elnökeit. Látnivaló, hogy e honfitársaink megálltak helyüket. De az is bizonyos, hogy a legcsekélyebb mértékben sem hathattak a magyar művészi érem fejlődésére, hisz egész munkásságuk külföldön pergett le. Aki a fejlődés szempontjából vizsgálja a mi érmelésünket, lehetetlen, hogy összefüggést találjon e mesterek munkái s a későbbi magyar éremművészek közt.

Épp így vagyunk a XIX. század fel-felbukkanó magyar érmelő-mestereivel A három Wiener testvér magyar származású, de művészetünkre nern lehetett befolyással egyikük sem, mert Belgium az ő munkálkodásuk színhelye. Ezeket a mestereket elvesztettük. Idehaza nem nyílt alkalom a művészi nevelkedésre: külföldre kerülve pedig beleolvadtak a nyugati kulturéletbe s nem vágytak vissza a szegényes magyar viszonyok közé. Magyarország nem kínált nekik különösb feladatot. Ami itt-ott kellett, azt megrendelték Bécsben.

Csak a század második felében látunk némi mozgolódást idehaza. Egy-két szobrász szemet vet a medaillera is. Kugler megpróbálkozik Pesten egy plakettel, jó sokár a Loránfi éremszerúen mintázza meg Lotzot. De ezzel már 1884-ben tartunk. S Loránfinak is érmeinél nagyobb érdeme, hogy kezei alól kerül ki a modern plakett és érem néhány első művelője. Az érem azonban ez időben még a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.

Az első igazán művészi emlékérem e korban Szárnovszky Ferencé. Munkálkodásának java a kilencvenes évekből való. Némi kísérlet után 1892-ben elnyerte azt a díjat, amelyet e művészet első modern mecénása, az Iparművészeti Társulat tűzött ki: Szent Lászlóérmet mintázott, amely már reményekre jogosított. Parisban folytatott tanulmányainak egyik gyümölcse az Iparművészeti Múzeum állami nagy aranyérme. Részleteiben rendkívül finom, érdemeiben talán mindmáig eléggé meg nem becsült, feltűnően franciás ízű mű. Igazában Szárnovszky csak már meglett férfikorában foglalkozott az éremmel. S hirtelen halála meggátolta továbbfejlődését.

De a kilencvenes években egy új gárda állott helyébe, akik közt feltűnik Beck Ö. Fülöp, Damkó József és Telcs Ede.

Beck kisplasztikái munkákkal foglalkozott Loránfi osztályában, az Iparművészeti Iskolában. S ott megtalálta természetesen a me-daillet is, amely mesterét szintén érdekelte. Budapest után Paris következett, üde korty a francia művészet forrásából. Még sem utánozza a franciákat, mint tette előde, Szárnovszky. S abban is különbözött legtöbb pályatársaitól, hogy neki az éremművészet nem volt epizód vagy vasárnapi csemege: egész eddigi munkássága jóformán kizárólag a plaketté. Egyéni temperamentuma, magába vonult élete, bölcselkedő hajlandósága kiválóan megfelelő talajt talált a pici fémlapon, amelyen mindig mélyen átgondolt kompozícióit elénk adja. Komoly elmerülés - talán ezzel jellemezhetnők munkáinak alaphangját. Egyik művén ("Petőfi") a szabadságért megy a halálba néhány férfi. (20. kép)

Beck Ö. Fülöp: Petőfi plakett

20.kép
Beck Ö. Fülöp: Petőfi plakett
(Az Éremkedvelők Egyesületének 1905. évi tagsági illetménye)

Egy másikon("Rákóczi") egy hadrend ront elő. Egy harmadikon ("Mikes") Rákóczi íródeákja mélyen elmerülve ül a rodostói asztal mellett. Egy negyediken ("Gyulai emlékérem") az édes anya holta után meglátogatja árváit. (21. kép)

Beck Ö. Fülöp: Gyulai Pál Emlékérem

21. kép
Beck Ö. Fülöp: Gyulai Pál Emlékérem

Csupa oly motívum, ami rávall az elgondolkodó, a borúlátókat érző költőre, aki az életet nem látja verőfényesnek. Szilaj erőket old meg vagy mély bánat hangját pendíti meg s ami a fő: keze kiválóan engedelmesen formálja meg azt, amit a szív érez. Ezek művészi minőségek, amelyeket talán más is érez, de a technika teljes ismerete, az alakító készség nélkül nincs módjában előadni. A franczia tanulságokat Beck ily dolgok formálására értékesíti.

Damkó, a terrakotta ösmert mestere, már az Iparművészeti Társulat pályázatán feltűnt. Művészetében azonban eddig csak ritkán jut szóhoz a medailleur. Telcs Ede érmelése sokkalta kiterjedtebb. Hosszú sorát ismerjük érmeinek, amelyekben a finom megfigyelés és találó jellemzés mesterének mutatkozik. Kompozíciói nem sarkallanak szimbolikus célzásokon: adja az élet frisseségét. Némely plakettje, mint például az anya arcképéé, tűzről pattant mintázást mutat. Másutt ("Anyaság") a test szubtilis mintázása köt le. Mellékholmi alig kerül plakettjeire. Görgey-je igazán arckép, minden történeti vagy hadi vonatkozások nélkül: a fémlap simaságából csak éppen a szikár, jellemzetes fő emelkedik elé. (22. kép)

Telcs Ede: Görgey

22. kép
Telcs Ede: Görgey

Őt is, mint a legtöbb mai magyar érmelő művészt, nem annyira a képek gazdagsága, mint inkább a kifejezés kurta egyenessége jellemzi. Ilyesmit látunk azoknak a fiatal művészeknek munkáin is, akik a Beck-Telcs-korszak után következnek: Beran Lajosén, Juhász Gyuláén, Moiret, Szentgyörgyi, Reményi művein. De ez már egészen a ma plakettművészete, egy ifjú nemzedéké, amely csak nemrég óta merült el a medaille titkaiba s akikről egyelőre még nem állapítható meg, vajjon hosszantartó frigyet kötnek-e ezzel a művészettel. A magyar éremművészet szerény múltja, eredményes jelene után ők képviselik a reményteljes jövőt.

Hogy mégis idáig jutottunk már s bátran kirakosgathatjuk modern érmeinket a külföldi múzeumokba is, abban nagy érdeme van a "Magyar Éremkedvelők Egyesületé"-nek, amely megbízásaival és pályázataival nemcsak tüzelte a mesterek becsvágyát, hanem munkát, alkalmat is adott nekik. Egyúttal a maga soraiba gyűjtötte az érem magyar barátait. Megteremtette a kapcsolatot mecénás és művész közt. Terjeszti, népszerűsíti e művészetet. S beleviszi a köztudatba, hogy az érem és plakett igazán művészi technika, amely éppúgy teremthet és terem remekműveket, akár a monumentális szobrászat. Amely épp oly hű tolmácsolója a. művésziéleknek, mint a leghatalmasabb szobor. Csak értő elmével, szerető szívvel kell eléje állani. E néhány sornak is csupán az a célja, hogy az olvasót az érem és plakett néhány művészi jellemvonására figyelmeztesse. Kívánatos volna, hogy valaki megösmertesse közönségünkkel e pompás művészet történeti fejlődését is.

 

 

 
www.eremkedvelok.hu
Éremkedvelők Egyesülete - ÉKE
Magyar Éremművészeti Egyesület - MÉE
érem - plakett - éremművészet - plakettművészet bemutató oldal - 2011 - 2015