(Budapest, 1909. november 8. - Budapest, 1994. március
5.)
éremművész, szobrász
1923-ban az Iparrajziskola, 1924-1928 között az Iparművészeti
Iskola, majd 1928-1933 és 1934-36 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola
hallgatója díszítőszobrász szakon.
Mesterei: Fülöp Elemér, Fáy Aladár, Kölber Rezső, Mátray Lajos, Simay
Imre, Reményi József, Szentgyörgyi István.
Számos elismerő díjat kapott pályája során:
1930: Lipótvárosi Kaszinó kitüntetése;
1932: Ferenczy István-díj;
1933-1934 között római ösztöndíjas;
1935: főváros szobrászati díja (Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatók
részére);
1937: Diplome d'Honneur, Párizsi Világkiállítás, Iparművészeti ezüstérem;
1938: VKM elismerő oklevél;
1939: Ferenc József jubileumi ösztöndíj;
1960: Munkácsy-díj;
1979: érdemes művész.
Többször járt tanulmányúton, 1938-ban és 1962-ben Olaszországban, 1960-ban
Görögországban, 1961-ben Szovjetunió és NSZK.
1953-ban a Magyar Iparművészeti Főiskola alakrajz- és mintázástanára.
1928-ban kapta első éremmegbízását (Kölcsey), 1930 óta kiállító művész.
Elsősorban mint éremművész, kisplasztikus ismert. Reményi József mellett
a műfaj legjelesebbje a két világháború között. Munkássága a későbbi évtizedekben
is meghatározó a magyar éremművészetben, amelynek egyik legtermékenyebb
alakja (570 érméről tudunk).
Érmei általában 30-70 mm nagyságúak. Szívesen foglalkozott művészeti és
numizmatikai vonatkozású érmek mintázásával (Magyar Iparművészek Országos
Egyesülete, aranyérem, 1937).
Tematikája rendkívül gazdag - írók, költők, zeneszerzők, hadvezérek, politikusok
éremsorozatai mellett történelmi események, sport-, orvosi, mitológiai
és vallási témájú érmeket is készített.
Érmein érzékenysége, valamint a dekorativitás iránti hajlama feltűnő.
Négy nagy szakaszra különíthető művészete. Korai érmei Reményi József
hatása alatt antikizáló, a reneszánsz éremművészetre emlékeztető, szabályos
kerek és egy kicsit naturalisztikus érmek.
Stílusváltás figyelhető meg a római ösztöndíj éveiben, a klasszikus római
pénzek, Pisanello, valamint kisplasztikáira Verocchio hatottak.
A 30-as évek közepétől bontakozott ki nagy korszaka, amely az akkori modern
vonásokat (neoromán-gót) mutatja. Erőteljes kompozíció, nem részletezett,
összevont formák, plasztikusság jellemzi kétoldalas érmeit. Valóságos
iskolát teremtett erősen domborított profilú arcmásaival, az elnagyolt,
plasztikus feliratokkal.
Az 50-es évektől kezdődött új korszak művészetében. A kor éremművészeti
ízlését követve sima, szabálytalan kerek lapon, keskeny, lapos, alig kidomborodó,
csak részben mintázott, főleg negatívba vésett érmeket készített (Hunyadi).
A 70-es évektől oldottabb, lazább, a fény és árnyék ellentéteit kompozíciós
eszközként felhasználó érmek mintázásáig jutott el (Madách). Érmeinek
hátlapján kedvelt motívumai közé tartozott a Pegazus-ábrázolás, a repülő
madarak, illetve az ábrázolt személy foglalkozására utaló szimbólumok,
jelenetek megfogalmazása. Köztéri szobrászatában a klasszikus hagyományokat
őrizte, de nagy, összefoglaló formákból építkezett.
Az építészettel összefüggő műfajok terén mozgott otthonosan. A monumentalizmus
és Madarassy dekorációs hajlama találkozik a Székesfehérvári Romkert reliefjein
és az 50-es évektől készített lemezdomborításain. A jelentős intézményeinkbe
kerülő címerekre rendszeresen ő kapott megbízást. Restaurátori tevékenységét
a budavári Szentháromság-szobor példázza.
|