(Budapest, 1883. március 2. - Bécs, 1966.)
szobrász, éremművész

Nagybátyjától, Schickedanz Alberttől kapta az első művészeti ösztönzést. Érettségi után egy-egy évet töltött a budapesti (Loránfi Antal növendéke) és a bécsi Képzőművészeti Akadémián Hans Bitterlichnél, majd 1903-1905 között Brüsszelben Charles van der Stappen és H. Richier növendéke volt. Tanulmányait 1908-1910 között Bécsben az Akadémián Edmund Hellmernél fejezte be.
Közben 1907-1908 telét a gödöllői művésztelepen töltötte.
1906-tól szerepelt budapesti kiállításokon, több díjat nyert.
1911-től a Műegyetemen, 1915-től az Iparrajziskolában is tanított szobrászatot.
Tagja volt a KÉVÉ-nek és a Céhbeliek Társaságának.
1920-ban egy látványosan sikeres pályát szakított meg azzal, hogy Bécsbe települt át. 1944-ig évente hazajárt, és rendszeresen részt vett budapesti kiállításokon.
1924-től haláláig dolgozott nagyszabású utópikus várostervén (Az új élet városa), amelyet 1926-ban Bécsben kiállításon is bemutatott.
Hagyatékának jelentős része Bécsben van. Művészetét a brüsszeli évek és a belga szimbolizmus megismerése határozta meg. Ezt a szellemet mélyítette el rövid gödöllői tartózkodása és barátsága Körösfői-Kriesch Aladárral. Bécsben R. Steiner és az antropozófia hatott rá, majd egy katolikus közösség tagja lett. Művészetében vallási miszticizmustól áthatott, egyéni mitológiát teremtett, amelyet stilizált, átszellemített figurákkal fejezett ki (Az élet angyala vagy a nő küldetése, 1919, Gödöllő, Városi Múzeum). Utópikus várostervével egy új életreform, egy új embereszmény és társadalom létrejöttét kívánta szolgálni.